Amint látjátok nem volt olcsó, több mint 10000 Jenbe került egy átlagos jegy az egész napos rendezvényre, de hát egyszer van Japánban az ember. 8 órára beszéltük meg a találkozót a kollégákkal a Shinagawai állomáson, így nekem a Sakuraghicoról fél 8-kor induló vonatot kellett elérnem. A hét eddigi felében sem aludtam sokat, így aztán a szombat reggeli kelés sem esett jól.
Kialvatlanul léptem ki az utcára, ahol épp szemetet szállítottak egy jópofa kis autóval.
Kicsit korábban érkeztem meg az állomásra, mint számítottam, így volt időm nézelődni. Találtam például egy nagyszerű japán stílusú figyelmeztető táblát, ami azokat az élethelyzeteket ábrázolja, amikor nem ideális, ha jön a vonat. Továbbá tanácsot is ad, hogyha mégis, akkor a piros gombot tessék megnyomni.
A peronra felérve egy helyi whiskymárka reklámja fogadott. Azt tudjuk, hogy jó nővel és kisgyerekkel bármit el lehet adni, de a söröskorsónyi tömény a hölgy kezében talán már egy kicsit túlzás.
Ácsorogtam kicsit a hidegben, míg másodpercre pontosan megérkezett a vonat.
Belül az ülések elrendezése hasonlít a mi metrónkéra, csak itt nem szaggatott és firkált műbőrrel borítják a feneked helyét, hanem szép tiszta plüss huzattal, amit még fűtenek is. Az üléseken ki van alakítva a tompornak mélyedés, így akarva-akaratlanul is katonás sorban ülnek az emberek. Ráadásul ezzel az apró trükkel azt is el tudták érni, hogy az alapesetnél sűrűbben kerüljenek az utasok egymás mellé, javítva ezzel a szerelvény kapacitását, és megteremtve a lehetőséget a testi kontaktuson keresztüli szociális kapcsolatok kialakítására. Az ajtók felett kijelző mutatta, hogy milyen állomások következnek és a dobozból a néni ékes angolsággal is bemondta a fontos tudnivalókat, valamint az állomások nevét.
Fél óra vonatozás után megérkeztem a találka helyszínére, ahonnét immár négyen vonatoztunk tovább, hogy végre élőben láthassunk szumót.
Reggel kilenckor majdnem mi voltunk az első vendégek az épületben, de még az árusok is épp csak pakolták kifelé a portékájukat az előcsarnokban. A nézőtér kétszintes volt, fent széksorokban, lent pedig ülőpárnákon foglalt helyet az a pár darab néző, aki hozzánk hasonlóan korán érkezett. A csarnok közepét természetesen a dojo foglalta el, ahol már ekkor is javában zajlottak a mérkőzések. A jegyszedő bácsi, aki a helyünkre kísért minket készségesen elárulta, hogy az igazán érdekes meccsek majd csak délután három után kezdődnek, és ha addig elunnánk magunkat, akkor egyszer nyugodtan kimehetünk a városba, mert a jegyünkkel kétszer lehet bejönni.
Négyünk helye egy meglehetősen kicsi, nagyjából 1,5 x 1,5 méteres fémkorláttal határolt terület volt négy kis ülőpárnával. Miután levettük a cipőnket - mert azt itt is muszáj volt - megpróbáltunk kényelmesen elhelyezkedni, de egy ekkora helyen ez nem volt túl egyszerű. A japánok egyrészt kisebbek, másrészt előrelátóbbak voltak. A földszintre a jegyeket blokkokban árusítják. Vannak három-, négy- és hatszemélyes blokkok. Függetlenül attól, hogy hányan ülnek benne, a teljes blokkot ki kell fizetni. A helyiek nagy része tudta ezt és a négyes blokkba csak két másikat hívott magával. Ahol mégis kitöltötték a teret, ott térdepelve a sarkukra ültek. Próbáltuk mi is ezt a pózt, de szerintem ehhez is japánnak kell születni, mert én 10 percnél tovább nem bírtam, így maradt a folytonos fészkelődés.
Három óra előtt gyorsan zajlottak az események. Egy-egy meccs a formaságokkal együtt sem tartott egy percig. A testek egymásnak feszülésében pedig csak átlagosan tíz másodpercig gyönyörködhettünk, ha ennél tovább küzdöttek az egyben azt is jelentette, hogy időnként összeborultak és pihenésképpen szuszogtak egy kicsit.
A szabályok egyszerűek. Aki előbb kilép a körből, vagy a talpán kívül bármelyik testrészével érinti a talajt, az vesztett.
Öt bíró figyeli a küzdelmet az emelvény körül ülve, hatodik társuk pedig vezeti a meccset. Alapvetően a meccs vezetője dönti el a győztes személyét, de ha egy lenti bíró nem ért egyet, akkor kézfeltartással jelezheti. Ez esetben a bírók összedugják a fejüket és közösen döntenek, ami akár újrajátszás is lehet.
Dél körül ebéd után néztünk. Hosszas sétálgatás, és tanakodás után egy indiai curryt áruló kis üzletbe tértünk be. A tulaj, akiről kiderült, hogy nem is indai, hanem nepáli, nagyon kedves volt. Elbeszélgetett velünk míg sült a kemencében a kenyér. Az ebédhez kaptunk egy-egy pohár chai teát, ami érdekes ital. A fekete teát zsíros tejjel forrázzák le, és tesznek bele egy halom finom fűszert: kardamomot, ánizst, fahéjat, gyömbért és fekete borsot. Ebéd után, mielőtt még visszatértünk volna az ülőpárnáinkra sétáltunk egyet, hogy megmozgassuk az elgémberedett végtagjainkat, és elkerüljük a kiadós étkezés utáni azonnali alvás reflexet,
A teremben ekkorra már jelentősen nagyobb volt a tömeg, és ez duplán is igaz volt. Egyrészt a padsorok és ülőpárnák megteltek emberrel, másrészt a küzdő felek össztömege is átlépte a 300 kg-ot.
A délutáni programban a küzdő csapatok is felvonultak a mérkőzések előtt, és a meccseket is több és hosszabb ceremónia előzte meg.
A versenyzők sót szórtak a küzdőtérre, ami sintoizmusban a megtisztulás jelképe. A győztes pedig megkapta a bírótól a meccs végén a neki járó pénzjutalmat.
Nem csak japán versenyzőket láttunk. Kedvencünk a feltehetőleg európai származású, nem éppen szumó birkózó alkatú induló volt. Ő az első ellenfelét ügyes taktikával kitessékelte a küzdőtérről, azonban a második körben már vereséget szenvedett a jelentős súlykülönbség miatt.
A játékvezető hangos kántálással buzdította a küzdő feleket.
Nagyszerű küzdelmeket láttunk. Csak úgy repkedtek a pofonok, és hullottak a földre a mázsás testek.
Volt, aki taktikázni próbált, mások a testsúlybeli fölényüket használták.
Végül megszületett a győztes, és a tömeggel együtt mi is elindultunk haza.
No comments:
Post a Comment