Helyette estére asztalt foglaltunk az Andy's Shin-Hinomoto étterembe, ami a friss halról híres. Asztalt muszáj foglalni, különben lehetetlen bejutni, mi is csak fél 8-tól 9-ig kaptunk helyet, mert utána már másé volt a lehetőség. Így aztán már-már rutinosan vonatoztam be Tokyoba, ahol kisebb rohangálás és telefonálgatás után sikeresen össze is találkozott a csapat, hogy megkeresse az éttermet. Még jó, hogy volt velünk olyan, aki már járt itt, mert magunktól nem hittük volna el, hogy ez a híres hely ennyire lepukkantan nézhet ki kívülről. Konkrétan Pesten ilyen helyre még nappal sem mennék be. Az étterem a vasúti sínek alatt helyezkedik el, így egy, a töltés mellett futó szűk utcából lehet bejutni. Bent körülbelül 30 ember fér el jó szűken összezsúfolódva. Andy, a hely brit tulajdonosa maga vezeti a boltot, és ő is szolgál fel. Japán felesége készíti az ételt, minden nap abból a friss halból, amit maguk vesznek a híres tokyoi halpiacon.
Andy készségesen az asztalunkhoz vezetett minket, ami a helyiség sarkában helyezkedett el, és még ott díszelgett rajta elődeink fogyasztásának maradványai. Cserébe, amiért 30 másodpercet várnunk kellett míg leszedte az asztalt, elárulta, hogy az utánunk jövők lemondták az estét, így maradhatunk ameddig kedvünk tartja.
Ahogy a mellékelt ábra is mutatja a hely majdnem 100%-os kihasználtsággal működött, hála a vegyes japán-külföldi közönségnek. Kockás zöld ingben pedig a tulaj látható, aki épp elcseveg a vendégekkel.
Ha már halas helyre jöttünk, kezdetnek rendeltünk egy tál zöldséges disznóhúst és hozzá helyi sört, amolyan előétel gyanánt. Majd miután kellően bemelegedtünk hála a sörnek és a zsúfoltságnak, kértünk egy tál tempurát három személyre.
A tempura egy jellegzetes japán étel. A friss zöldséget, rákot, halat híg palacsintatésztába forgatják, majd épp csak annyit sütik, hogy a tészta megkössön. Így a zöldség még épp ropogós és a hal sem szárad ki. A végeredményt a japánban elkerülhetetlen szójaszószba mártogatva fogyasztják. A mi tányérunkon ezen kívül volt még friss reszelt gyömbér is, és mivel azt a többiek valami fura oknál fogva nem kedvelték mindet én termelhettem be bizsergő szájpadlással és fülig érő mosollyal.
Következhetett a főfogás. Böngésztem egy darabig a nem túl nagy, de annál egzotikusabb étlapot, míg végül a kardhalnál állapodtam meg, olyat még úgysem ettem. Kolléga úgy döntött, hogy felelőtlenség lenne, ha csak én jutnék fegyverhez azon az estén, ezért aztán ő is csatlakozott a fegyveres alakulathoz. Így már ketten vártuk, hogy megjelenjen Andy két, a fogyasztás mellett harcra is alkalmas haldarabbal.
Kicsit csalódnunk kellett, mert a tányéron csak emberes halsteak darabok hevertek, és maximum a mellékelt citromszeletekkel lehetett volna szembespriccelős harcot játszani. Azért beledöftük a pálcikáinkat és megkóstoltuk a halat. Hát a tempura sem volt semmi, de a hal egyenesen isteni volt. Egyből el is felejtettük, hogy az előbb még háborúba készültünk, és inkább a gasztronómiai élvezetekre fókuszáltunk. A kardhal egy nagy állat lehet, mert a tenyérnyi filé nem tartalmazott semmilyen belső porcos vázra utaló jelet. A húsa jóval tömörebb, mint az átlagos halhús és az íze is inkább a bélszínre hasonlít.
Levezetésként rendeltünk még egy tál csirkét holmi kis söröcskével, így a végén már mindannyian úgy mosolyogtunk, mint a jóllakott óvodás az uzsonnára kapott vajas kenyér után. Ekkor asztaltársaságunk nőtagja kijelentette, hogy neki márpedig desszert nélkül nem teljes az este. Egy darabig furcsán néztünk rá, de aztán beadtuk a derekunkat. Mivel ezen a helyen nincs semmi édesség, így nem volt más hátra, mint rendezni a viselhető értékű számlát, és továbbállni.
Ezen a ponton a desszert kérdése már odáig fajult, hogy konkrétan jégkrémet kerestünk a tokyoi esős éjszakában. Az ember Európából ideszakadt gyermeke persze fel van szerelkezve tapasztalattal és reflexekkel otthonról, így ha éjszaka és jégkrém, akkor a belső gps egyből rá is áll a legközelebbi McDonald’s címére. Igen ám, de a legközelebbi általam ismert gyorsétterem a Blahán volt, és mint kiderült a többiek sem rendelkeztek szignifikánsan közelebbi célállomással. Azért azt tudni kell, hogy egyáltalán nem bodor ötlet Japánban McDonald’s-ot keresni, ugyanis a legtöbb gyorsétteremlánc nagyon is jelen van a világnak ezen szegletében is.
Szóval konkrét cím nélkül indultunk el a szemerkélő esőben, hogy cukoréhségünket csillapítsuk. Az elmélet az volt, hogy úgyis messziről kiszúrjuk majd a világító cégtáblát. Persze ehhez az is kellett volna, hogy essen az utunkba ilyen hely. Végül találtunk egy Starbucksot és helyénvalónak éreztük, hogy ott kérdezzük meg merre található a legközelebbi konkurencia. Természetesen a pultos lányka egy szót sem beszélt angolul, így maradt a kérdéses cég nevének emlegetése és a kérdően nézés kombinációja. Beletelt vagy két percbe, mire fény csillant az eladó szemében, majd csak annyit mondott, "Mekkdonaldó" és rázta a fejét.
Lelombozva léptünk ki újra az esőbe. Nincs más hátra, akkor menjünk haza. Jó jó, de ahhoz kellene tudni hol is vagyunk, és merre van az a haza. Szerencsére Tokyot átszövi a hévszerű vonathálózat. Ezek a vonatok nagyrészt az utcaszint fölé emelt töltéseken futnak, így már messziről is láthatóak. Nem is kellett két utcánál többet sétálnunk, és meg is találtuk a töltést. Már csak követni kellett, amíg elvezet minket a következő állomásig. 15 perc séta után már éreztük, hogy a másik irányba kellett volna elindulni, de akkor már nem volt értelme visszafordulni. Csüggedtségünk mélypontján egyszer csak feltűnt a horizonton egy stilizált M betű, majd nem sokkal később az állomás bejárata is. Két legyet egy csapásra, gondoltuk, és bevetettük magunkat az éjjel-nappal nyitva tartó vendéglátóipari egységbe. Jelentem a McDonald’s-ban a fagyi Japánban is pont olyan gagyi, mint otthon a Blahán.
Miután hozzájutottunk az éltető cukorhoz és telített zsírsavhoz, nem volt más hátra, mint hazavonatozni a még mindig esős japán éjszakában.
No comments:
Post a Comment