Első nap, avagy hogyan éld túl a jet lag-et

Szóval az előző posztban ott hagytam abba, hogy a gép sikeresen landolt Naritán, és megpillanthattam a napfényes Japánt, igaz még csak a repülő ablakán keresztül. Hátra volt még a bevándorlási és vám procedúra, mielőtt hivatalosan is japán földre léphettem.

Először gyalogoltunk vagy negyed órát mozgójárdák segítségével (igen már tudom, hogy hivatalosan így hívják ezeket), mire elértük az első ellenőrző pontot. Itt egy gyors kamerás lázmérés után egy táblás bácsi megmutatta, hogy melyik sorba álljunk az útlevél ellenőrzéshez. Gyorsan haladt a sor, folyamatosan irányították a megfáradt utazókat az épp felszabaduló pultokhoz. A bevándorlási tiszt kérdezte, hogy honnét jöttem. Nem mintha nem tudta volna az útlevelem alapján. Talán csak ellenőrző kérdés volt. Nem buktam meg. Bemondtam, hogy hát Magyarországról. Erre azt kérdezte, hogy ott ugye most pénzügyi válság van. Nah itt egyszerre lepődtem meg és kezdtem el aggódni. Meglepő milyen jól informált a srác. Viszont hoppá lehet, hogy azt hiszik menekült vagyok, és majd jól hazaküld. Tudom túlreagáltam, de ott abban a helyzetben 11 óra repülés után az fel sem merült bennem, hogy csak csevegni akar. Miután erre a kérdésére is helyesen feleltem, vettek mindkét mutatóujjamról lenyomatot, és kaptam egy szép matricát az útlevelembe miszerint turista vagyok, és április 9-ig hivatalosan is Japánban tartózkodhatok. Aztán már mehettem is a csomagjaimért.

A csomagok a szokásos futószalagon jöttek, de a szerencséseknek (business és first class) külön szalagjuk volt. Továbbá mindkét szalagnál volt egy bácsi, aki szépen beforgatta a csomagokat hogy a fogantyújuk felénk nézzen, és könnyen le tudjuk venni. Miután épségben megérkeztek a bőröndjeim útba ejtettem a  vámvizsgálatot.

A vámnál már sor sem volt. A tiszt meg sem nézte a szépen kitöltött vám papíromat (pedig mennyit pepecseltem vele), csak rám nézett és megkérdezte, miért jöttem Japánba. Egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy, ha megmondom az igazat akkor lehet, hogy visszaküld a bevándorláshoz, hogy akkor mégsem vagyok turista. Így aztán ügyelve arra, hogy ne használjam a "dolgozni" a "munka" és a "pénz" szavakat, csak annyit mondtam, hogy jöttem segíteni az itteni leányvállalatnak. Itt is átmentem a teszten, nem kellett kipakolnom az alsónadrágjaimat szemlére, hanem simán elengedett.

A reptér előcsarnokában könnyen megleltem azt a pultot, ahol buszjegyet lehetett venni Yokohamáig. 3500 Yen-ért kaptam is egy jegyet a következő buszra, ami negyed óra múlva indult a bejárat elől.

A buszmegállóban 3 ember segítette az az utasokat, akiknek két sorba kellett állniuk aszerint, hogy a következő buszra várnak vagy az azutánira. Két segítő még a busz megérkezése előtt elcserélte veled a csomagjaidat kis kék számozott papírcetlikre, amiknek a párját a bőröndre ragasztotta. Ezután szépen sorba állították méret szerint a csomagokat a betonon ott ahová a busz csomagtartóját várták. Nagy csomagokat előre kis csomagokat hátra. Mire a szépséges narancssárga busz megérkezett olyan rend volt, mint egy múzeumban a tárlatnyitás reggelén. Ekkor a harmadik segítő elővette a kézi hangosbeszélőt és bemondta, hogy hová megy a busz. Ez már kicsit túlzásnak tűnt annak fényében, hogy a bőrönd-papírcetli biznisznél már amúgy is azonnal elálltak az üzlettől, ha nem a következő buszra szólt a jegyed. Ezután a harmadik segítő munkát váltott és átment jegyszedőbe. Mire felszálltunk a buszra a két rakodó már be is pakolta a bőröndkiállítást a busz gyomrába. Ebben nagy segítségükre volt a busz padlólemezén elhelyezett valószínűleg görgőkön mozgó óriási tálca, amivel a busz beltartalmát egy mozdulattal a busz mellé lehetett mozgatni. Fél busznyi ember kevesebb mint 2 perc alatt felszállt a buszra a tülekedés legapróbb jele nélkül, és ennyi idő alatt a csomagok is eltűntek. Ezt még a budai kisnyugdíjas is megirigyelné. A segítők meghajolva búcsúztak a busztól és tőlünk.

Ezután 90 perc eseménytelen buszút következett nagy részt autópályán, hogy elérjük Yokohamát. Itt kezdtem el érezni, hogy a jetlag leküzdésért folytatott harc még csak most kezdődik igazán. A terv ugyanis az volt, hogy aznap már Japán idő szerint élek, tehát nem fekszem le csak olyan este 11 körül. Ekkor már mögöttem volt két secuity ellenőrzés, 5 útlevél vizsgálat, 9000 km, 13 óra tiszta repülési idő és 20 óra ébrenlét, ha nem számítjuk a repülőn csukott szemmel, de éberen eltöltött órákat. És ekkor még csak délelőtt 10 óra volt.

A busz fél 11-kor letett minket Yokohamában. Itt baráti áron visszavásárolhattuk a csomagjainkat másik két buszmegállói segítőtől. Egy az egyben váltották a kék számozott papírcetlit, egy ugyanolyan számmal ellátott kék papírcetlivel rendelkező bőröndre. Lehetett volna rosszabb is, elvégre monopol helyzetben voltak, náluk volt az összes bőrönd.

A számomra eredményes üzlet után elindultam a taxi felirattal ellátott nyilak mentén, hogy fuvart szerezzek magamnak a szállásomig. Szállásadóm előrelátó volt, és a foglalás visszaigazolásához mellékelt egy térképet amin Japán gyöngy betűkkel leírta a taxisnak hová kell engem buta külföldit fuvarozni jó pénzért. Legalábbis ez volt a levélbe írva a buta külföldi megnyugtatása céljából angolul. Igazából akár az is lehetett volna benne, hogy raboljon, el vegye ki a vesémet és felezzék a hasznot.

A taxi állomás nem volt nagy. Egyetlen taxi várakozott benne, azt is lenyúlta az előttem érkező szőke európai maca. Ma sem értettem, hogy lehet magassarkúban két bőrönddel 100 méteres világcsúcsot futni, de neki sikerült. Mire odaértem már bőszen próbálta elmagyarázni a taxisnak, hová is szeretne menni, mindezt ékes japán nyelven és akár magyarnak is beillő temperamentummal. Az idős japán bácsika meg csak csóválta a fejét megilletődöttségében. Itt jegyezném meg a fentiek könnyebb megértése miatt, hogy Japánban nincsenek utcanevek, és házszámok. A város kerületekre van osztva, azok kisebb területekre vannak osztva, ezen kívül a metró- és vasútállomásoknak, valamint a híresebb épületeknek van csak neve. Ezek mentén a támpontok mentén tájékozódnak, ami nem lehetetlen, de a GPS árát nem veri fel, az biztos. Szóval az első taxiról lemaradtam, így szemtanúja lehettem, amint az eddig a taxiállomás kijáratánál látszólag a forgalmat segítő láthatósági mellényes Japán felszalad az autóhoz segíteni tájékozódni a taxisnak. Így hárman már látszólag egyetértésre jutottak, és a taxi tovagördült. Gondoltam magamban ennél én azért felkészültebb vagyok a nyomtatott térképpel és az írott japán nyelvű instrukcióimmal.

Meg is jött nem soká a következő taxi. A bácsi laza könnyedséggel behajtogatta a 35 kilónyi cuccomat az autó nem túl nagy rakterébe, majd a bal hátsó ajtóra mutatva jelezte, hogy oda szeretné, hogy üljek. Mire megfogtam volna a kilincset ő már a vezető ülésbe pattant, és egy piros karral nagyra tárta előttem az ajtót. A beltérben újabb sokk ért. Az üléskárpitot teljes egészében hófehér csipketerítő borította. De innét már nem volt vissza út lazán ráhelyeztem magam az ülésre, és már csukódott is a mechanikusan távvezérlet ajtó. Eközben hallottam, ahogy alattam a csipketerítő szikrázóan fehér fodrai egy utolsót sikítanak mielőtt végleg megszürkülnek sokat látott farmerem ülepi része alatt. A taxiban beállt kínos csend térített magamhoz. A kezdők magabiztosságával és egy széles mosollyal átnyújtottam a térképet, és nyugodtan hátradőltem, gondolván egyrészt, hogy innét már sima ügy lesz, másrészt, hogy a csipkének már úgyis mindegy. A sofőr forgatta a papírt egy darabig, majd beállt újra a kínos csend. Végső elkeseredésemben dadogva bemondtam az apartmanház nevét. A bácsi kérdőn nézett rám és papírra felváltva. Tudván, hogy a papír nem tud improvizálni, így magamhoz vettem újra a kezdeményezést. Megismételtem a hely nevét, és ráböktem az ujjammal a térképen arra a pontra, amit már amúgy is egy méretes nyíl jelölt. Itt lépett közbe a forgalomirányító a taxi ablakához lépve. Ezek után egy háromperces Japán diskurzus következett. Csak onnét sejtettem, hogy nem az időjárás a téma, hogy használták közben a térképet. Végül számomra nem meggyőző hangsúllyal véget ért a csevej, kattant a taxióra, és elindultunk.

A taxióra kattanása azt is jelentette, hogy kapásból egy 750 Jen-es követelés született felém. Így már értem miből van pénz csipketerítőre. Kanyarodtunk hármat és kevesebb mint 5 perc alatt az apartmannál voltunk. Ezt két dologból sikerült kikövetkeztetnem, egyrészt felismertem a házat a google street view-ról, másrészt a sofőr érezhetően hozzám kezdett beszélni japánul. Gondoltam itt az idő, hogy törlesszek a csipketerítő miatt. Elő is kaptam a céges hitelkártyámat és átnyújtottam a taxisnak. Ő nézte egy darabig majd megrázta a fejét. Ezen nem lepődtem meg felkészítettek, hogy a külföldi kártyával való fizetés nem egy sikeres szerencsejáték a világ ezen felén. Így aztán mosollyal az arcomon kicseréltem a kártyát egy 10000 Jen-es bankóra. Nah erre még hevesebb fejrázás következett. Itt megint beállt a kínos csend és a vesémben kellemetlen bizsergést kezdtem érezni. Most érezhetően a taxis volt vesztes helyzetben, így az íratlan szabályoknak megfelelően ő kezdeményezett. Visszakérte a kártyát és lebonyolított róla egy sikeres tranzakciót. Úgy látszik ezt csak akarni kell. Boldogan váltunk el, én pedig elindultam az apartman felé.

A lakás kulcsát és megközelíthetőségét kibányásztam a számzáras széfből az épület előterében, és megindultam a lift felé, ami felvitt a második emeletre. Itt az első lakás volt az enyém, már csak be kellett jutnom. Kulcsom volt, de ez meg így is jó 5 percbe és nem kevés adrenalinba került. A zárba tettem a kulcsot elfordítottam balra. Kattant. Majd meghúztam a kilincset, de nem nyílt. Igen az tisztán látszott, hogy húzni kell, nem abban volt a hiba. Eljátszottam ezt még párszor sikertelenül jobbra fordítással is. Már épp ott tartottam, hogy tartok egy kis szünetet és elgondolkodom a lehetőségeimen, amikor megpillantottam még egy zárat a kilincs alatt. Én elhiszem, hogy a japán átlagmagassághoz az még épp látható és kézre esik, de az én 184 centimmel már pont a kilincs takarásában volt. Érdekes módon ahhoz a zárhoz is illett a kulcs. Kétszer egy kattintás jobbra és bejutottam.

Bent lakás, hideg, és zúgó szellőztető ventilátor fogadott. Miután a lakás minden kütyüjét átnéztem és az esélyeseket megnyomkodtam, megint ott tartottam, hogy szünetet kellene beiktatni az események kígyózó sorába. Igen ám, de holmi ücsörgéshez, sőt ácsorgáshoz is kellemetlenül hideg volt. Végül felfedeztem, hogy a fürdő előterében, a japán csoda WC-vel szemben (erről majd egy másik alkalommal mesélek) van még egy nyomkodható panel, rajta többek között "24h ventillation" felirattal. Bőszen rávetettem magam a gombra és a zaj elhallgatott. Ellenben a hideg az megmaradt, úgyhogy kezembe vettem a hűteni és fűteni is tudó légkondicionáló távkapcsolóját és a részlegesen angolra fordított kezelési segédletet. Nem volt bonyolult. Egy gombbal kiválasztod, hogy hűteni, fűteni vagy valami mást akarsz (ne kérdezd mit lehet még), másik két gombbal meg beállítod a kívánt hőfokot. Ez így szép és jó, csak éppen a légkondi meg sem moccant. Felbuzdulva a nap eddigi sikeresen vett akadályain, nem adtam fel és elemet cseréltem a távirányítóban, hátha az a baj. (Jó turistánál mindig van két tartalék AAA-s elem a távirányítók miatt.) Nem az volt a baj. Mérgemben és a lassan a hidegtől leálló vérkeringésem miatt elkezdtem fel-alá járkálni a lakásban. Egyszer csak csippant a légkondi és megindult az éltető meleg termelődése. Ekkor döbbentem rá, hogy mivel a távirányító és a használati utasítás is a kis asztalon foglalt helyet érkezésemkor, így én mindvégig a fal takarásából szerettem volna használni, az akkor már számomra is világosan értett infravörös kommunikáción alapuló, és ezáltal rálátást igénylő távirányítót. Itt kezdtem érezni, hogy gonosz dolog ez a jetlag, de azért a körülmények sem segítenek.

Tudván azt, hogy ha itt megállok, akkor menthetetlenül elaszom a meleg levegőt árasztó légkondicionáló alatt elhelyezett pihe-puha ágyban, összeszedtem minden erőmet, megittam egy pohár vizet, megettem egy otthonról hozott müzliszeletet és elindultam vissza a városba.

Sétáltam a ragyogó napsütésben egészen addig, míg érezni nem kezdtem, hogy most mar nem esik jól a menés, sőt mi több mintha a fejem is fájna, és a vércukrom is alacsony lenne. Hazafelé vettem hát az utat. Még megálltam a közeli éjjelnappaliban két bento dobozért meg egy zacskós-poharas levesért. A beno doboz a helyi előre csomagolt kész kaja, amit csak mikrózni kell. A japánok ezt is tökélyre fejlesztették. Lehet benne rántott hús rizzsel, de számodra ismeretlen állatos szósz is tésztával. A lényeg hogy olcsó, laktató, változatos, és 2 percig tart fogyasztásra kész állapotba hozni.

Otthon újra a visító és hideget fújó jégsárkány fogadott ventilátor álruhában. Valahogy visszakapcsolta magát. Lehet, hogy nem is sárkány volt hanem főnix, azok tudnak a mesében hamvaikból újjászületni.  A már ismert metódus szerint újra legyőztem a szárnyas varázsventilátort és nekiláttam az első autentikus japán vacsorámnak.



A vacsora után mindent bevetettem az álmosság ellen, a váltott zuhanytól kezdve a 9gag-en át az arcom ütemes paskolásáig de végül fél 8-kor kaján mosollyal az arcomon eldőltem, mint egy meszeszsák.