Sunday, 15 January 2012

Az első munkahét

Elég hamar eljött a kedd, így mehettem dolgozni (végre). Előre szólok, hogy nem fogok szakmázni ezen a blogon, egyrészt  nem is írhatom le egy részét, másrészt háttérinformáció nélkül keveset lehet belőle élvezetesen előadni. Szóval csak a munka nem szakmai része következik.

Valamilyen általam ismeretlen oknál fogva a japánok nem küldték el, hogy hová és mikor menjek dolgozni. Pontosabban a mikorról annyit tudtam, hogy kedden kezdek. Az iroda helyét az előttem itt dolgozó finn kolléga bejelölte nekem a térképen, így azt már csak meg kellett találni.

Még érkezésem napján olyan ügyesen keveregtem a városban, hogy végül az iroda címén találtam magamat. A sarkon egy egyszerű acél-üveg, 15-20 emeletes irodaépület állt. Örültem magamnak és hazamentem. Másnap délben, mikor magamhoz tértem belém hasított a gondolat. Jó-jó, hogy megtaláltam az épületet, de arra semmi jel nem utalt, hogy tényleg ott lakik a cég. Se tábla, se logo, se nagy piros villogó nyíl, hogy ide gyere majd be kedden te szerencsétlen idegen. Továbbgondolva a dolgot, az sem tűnt helytálló feltételezésnek többé, hogy az egész épület a cégé. Az üvegen keresztül nem látszott semmilyen recepcióra utaló nyom, pedig az eredeti tervem az volt, hogy ott jól belengetem az otthoni belepőkártyámat, aztán majd találnak az épületben valakit, akinek érdeke lesz, hogy ne az egész napot a portán töltsem Harry Pottert-t olvasva. Bár ez utóbbi különben sem történhetett volna meg, mert nem az én stílusom. (Nem az olvasás, hanem Harry Potter).

Így otthon feltúrtam a céges belső hálót pontosabb információ után kutatva. Azt tudtam, hogy a cég nagyjából két hónapja költözött az új telephelyre, így az annál régebbi, vagy a régi telephely címére mutató információkat kerülgetni kellet, de végül ráleltem arra amit kerestem. Kiderült, hogy jó helyen jártam, sőt mi több azon megfigyelésem is helyes volt, miszerint nincs recepció az épület előcsarnokában. Ellenben megtudtam, hogy munkaadóm az ötödiktől a tizedik emeletig bérli az épületet.

Következett a mikor kérdésre meglévő válaszom tovább finomítása. Mivel extra információ nem állt a rendelkezésemre, így kimatekoztam, hogy legyen fél kilenc. Nem akartam előbb érkezni, mint a leendő kollégák, de késni sem akartam az első munkanapomon. Így aztán aztán vettem a közepét a "nyolcra korán érkezni" és a "kilenckor esetleg már késésben lenni" érzések által határolt időintervallumnak, majd beállítottam az ébresztőt fél hétre biztos ami biztos.

Természetesen hajnali ötkor felébredtem, és az ideg többé már nem hagyott visszaaludni. Zakatolt az agyam, próbált felkészülni minden eshetőségre, többek között olyan extremitásokra, mint a földrengés miatt összedőlt irodaépületből előmászó Godzilla.  Nah jó lehet mégis sikerült pár percre elszunyókálni, mert ez a beteg kép nem származhat a tudatomból, csak alóla.

Godzillával nem találkoztam (eddig, kopp, kopp), ellenben sikeresen megérkeztem reggel negyed kilencre az irodához. Számomra természetesnek tűnt, hogy a recepció a földhöz legközelebbi céges emeleten lesz, így beszálltam egy liftbe és elindultam az ötödikre. Illetve csak indultam volna, ha a nagy izgalomra való tekintettel nem felejtek el rendesen körbenézni és észreveszem, hogy nem minden lift áll meg minden emeleten. Van expressz lift, ami csak a 10. emeletnél magasabb helyre hajlandó utasokat szállítani. Én persze egy ilyenbe szálltam be. Szerencsére hamar feltűnt, hogy nincs benne olyan gomb, amin az 5-ös szám szerepelne.

Itt jegyezném meg, hogy szerencsére a Japánok is az arab számokat használják írásban, így az sosem okoz gondot, hogy megtudjam mennyibe kerül a boltban az áru, az már annál inkább, hogy valójában az 500 Jenes doboz cukrot rejt-e, vagy fagyasztva szárított bébiangolnát 5 grammos légmentesen zárt tasakokba csomagolva.

Átszálltam hát egy rövidtávú felvonóba és felvontattam magam az 5.-re. Arra számítottam, hogy a liftből kilépve szembe találom magam valami, legalább távolról recepcióra hasonlító dologgal. Ehelyett egy végletekig egyszerű fehér fal fogadott, - már amennyire egy fehér fal fogadtatásnak minősülhet - rajta egy térképpel, amin csak a női és a férfi illemhely elérhetősége volt feltüntetve. Nah ez is jól kezdődik, gondoltam magamban, de ekkor megpillantottam egy egészen európai kinézetű embert kilépni a másik liftből céges belépővel a nyakában. Nekem sem kellett több lecsaptam rá, mint sivatagi teve az oázis vizére és nyomban kiszippantottam belőle, hogy bizony a recepció helyére vonatkozó feltételezésem is helytelen volt, mert az bizony a legfelső céges emeleten található.

Azon már valahogy nem lepődtem meg, hogy a 10.-en is pont ugyanott van a mosdó, mint az 5.-en, de hogy ott is csak fehér fal fogadott, az nem segítette a vérnyomásom kordában tartását. Itt is kénytelen voltam leszólítani egy alkalmazottnak tűnő japán hölgyeményt, aki készségesen útba igazított, de mielőtt még nagyon belelovaltam volna magam a megtalálás örömébe azt is hozzátette, hogy a recepció csak tízkor nyit.

Ültem egy fél órát a kényelmes fotelben, mire megérkezett a személyzet, és még vagy tíz percet vártam, hogy a főnököm feljöjjön értem. Készültem erre a találkozásra. Azt olvastam, hogy a japánok szeretik, ha az idegen legalább köszönni és bemutatkozni tud a nyelvükön. Így megtanultam a módit hajlongásostul, bemutatkozásostul. Jött is egy középkorú férfi, aki engem keresett. Épp vettem volna a levegőt a Hadzsimemaste! felkiáltáshoz, amikor előre nyújtotta a jobb kezét. Itt az agyam japán bemutatkozásért felelős nem túl jelentős része jelezte, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel, oldja azt meg valaki más. A megoldást a reflexszerű cselekedetek központja szállította le egy gyors angol üdvözlés formájában. Így utólag belegondolva elég furán nézett volna ki, ha belehajolok az előrenyújtott jobb kezébe. Még a végén azt hitte volna, hogy kezet akarok csókolni. Nemsokára az is kiderült, hogy a cégen belül sosem lesz szükségem a hajlongásra, ugyanis minden kolléga hasonló módon üdvözölt.

Az irodában dinamikus ülésrend van. Senkinek nincs saját asztala, hanem mindenki reggel oda ül, ahová akar és tud, este pedig mindent elpakol az asztalról. Nekem azért első nap még mutattak egy asztalt, hogy oda üljek. Igen ám, de az asztal oldalára oda volt akasztva egy kék közepes válltáska. Mondtam is nekik, hogy hát én oda nem ülök, mert úgy néz ki, hogy az már foglalt. Meglepetésemre erre az volt a válasz, hogy nyugodjak meg (sic!), az csak a túlélő készlet földrengés esetére. Körbepillantva az irodában most már nekem is feltűnt, hogy minden asztal tartozéka ez a táska egy nagyszerű kék munkavédelmi sisak kíséretében. Állítólag - mivel felbontani nem lehet, így pontosan nem tudom -  a táska tényleg a túléléshez szükséges dolgokat tartalmazza, mint például hideg élelem és zseblámpa.

Első napom nagyrészt az ismerkedéssel telt. Bemutattak pár kollégának és főnöknek, kaptam egy rövid, de velős mit is várunk tőled beszélgetést, és a kollégák is befutottak az első hozzám intézett kérdéseikkel. A velük elköltött ráérős ebéd után volt egy másfél órás oktatás arról, hogyan kell viselkedni a japán ügyfelekkel és véget is ért az első nap.

A munkahét gyorsan és technikai munkával telve elrepült. A japánok még nálam is jobban szeretnek dolgozni, és ezt leginkább délelőtt tíztől kifulladásig teszik. Nem ritka, hogy hajnalig és hétvégén is bent vannak. Én próbálok alkalmazkodni, de gyanítom ehhez ide kellett volna születni.  Azért az is látszik, hogy attól, hogy az irodában vannak nem feltétlenül dolgoznak. Sokszor merülnek fel és kerülnek kimerítésre munkától független témák munkaidőben is. Az ebédet komolyan veszik, még nem volt olyan nap, hogy ne legalább egy órát töltöttünk volna el valamelyik közeli étteremben.

Pénteken délután átestem a tűzkeresztségen. Egész nap ment a viccelődés, hogy hát péntek van, ráadásul 13-a, valami biztosan történni fog. Persze történt is. Volt egy kis fejvesztett rohangálás, amíg a fejek a monitor előtt a megoldást keresték, de aztán a probléma varázsütésre megoldotta önmagát, mi pedig gyorsan összeszedtük a holminkat és a nemzetközi különítménnyel elindultunk megünnepelni a hét végét, mielőtt valami újabb kellemetlen dolog történik.

Ha azt mondom nemzetközi különítmény, akkor azt komolyan kell venni. Öten voltunk, egy ukrán, egy japán-brazil, egy svéd, egy szamoai és jómagam. Hogy tetézzük a nemzetköziséget, az a döntés született, hogy japán földön mi biza egy brit kocsmába fogunk beülni. Így is lett. Ettünk-ittunk, jót mulattunk. Miután kezdett mindenki fáradni a hosszú hét után, elhagytuk a helyet, ám mielőtt szétszéledtünk volna, kitalálták a srácok, hogy még enni kell egy rendes rament lefekvés előtt. Így google mapssal felszerelkezve elkezdtünk valami autentikus helyet keresni az éjszakai falatozáshoz. Szégyen lett volna, ha pont Japánban nem találunk olyan helyet, ahol az egyik legjapánabb ételt adják, de azért beletelt fél órába mire egy eldugott sikátorszerű utcában ráleltünk a megoldásra.


Igen, jól látjátok ez egy bódé az utcán körülötte székek és asztalok. A tulaj gázpalackkal főzi a tésztát és tartja melegen a levest. Mint megtudtam a ramen egy nagyszerű eledel, ami nagyjából egy szójás zöldségleves sok tésztával, némi metélő hagymával, moszattal és ízlés szerint szalonnával a tetején. A kép a wikipédiáról van, mert a körülmények nem engedték, hogy lefotózzam a sajátomat, - éhes voltam és fáztam - de a különbség csak annyi volt, hogy én több szalonnát kaptam.


A kiadós vacsora után én ráadásként megtettem még első, bár rövid vonat utamat Japánban, hogy aztán azzal a tudattal térhessek nyugovóra, hogy szombaton is kelni kell, mert jegyünk van egy egész napos sumo versenyre Tokyoba.


No comments:

Post a Comment