Délutánra tokyoi városnézés volt tervezve, így egy könnyű leves után elsétáltam a vasútállomásra. Szokás szerint korán érkeztem, így volt időm tompítani az "egy fotó nem fotó!" kijelentés élét, amit egyik kedves barátom intézett hozzám a vonatokról megjelent fotók mennyisége miatt.
Íme a Keihin-Tohoku vonalon közlekedő szerelvény mozdonya, amint behúz a sakuragichoi állomásra, hogy aztán a tábla jelzésének megfelelően, másodpercek múlva folytassa útját Yokohama, Tokyo, Omiya, Shin-yokohama és Hachioji irányába.
A szemben lévő vágányon percek óta pihent egy szerelvény üresen, feltehetőleg ez volt a végállomása.
Az ablakra ragasztott 4 zöld emberke arra hívja fel a figyelmet, hogy ebben a kocsiban fenntartott székek vannak az öreg, beteg, várandós és babázós utasoknak. Ezekre a piros színű ülésekre is bárki leülhet, de itt és csak itt várják el tőled, hogy átadd a helyed a fent említett jogosan kivételezett utazóknak. Én voltam olyan rendes, hogy hazafelé átadtam a hétköznapi helyem egy gyerekes anyukának. Ennek hatására az utazás hátra lévő része alatt a férj folyton meghajolt felém akárhányszor összetalálkozott a tekintetünk. Mondhatni a végén már nekem volt kellemetlen.
Nah de ne szaladjunk ennyire előre. Ezeket a vasútvonalakat nem csak személyszállításra használják és amilyen szerencsém volt épp áthaladt egy tehervonat is amíg ott voltam. Ezek már jobban hasonlítanak az otthoni mozdonyokra.
Napos idő volt, így a felsővezeték nagyszerű árnyékot vetett az állomás kövezetére. Olyan, mintha a nap felfújta volna a kábeleket a betonra, mint valami lázadó graffitis suhanc.
Csak, hogy ez az utazás is jól induljon, megtekinthettem plakáton - és most már ti is megtekinthetitek - az ázsiai popszakma egyik remekét. Azt hiszem a mi SPénk és Fluor Tomink ehhez képest kismiska.
A terv az volt, hogy az Asakusa állomás melletti Starbucks előtt találkozunk a többiekkel. Ehhez nekem csak annyit kellett volna tennem, hogy első lépésként eljutok arra az állomásra, majd második lépésként megtalálom a Starbucksot. Egyik sem sikerült elsőre.
Tokyot körülbelül 20 különböző vasútvonal szövi át pókhálószerűen, így nem nehéz elképzelni, hogy vannak hasonló nevű állomások, amik nagyjából ugyanazon a területen vannak, de mégis elég messze ahhoz, hogy ne akard gyalog javítani a hibádat. Eme nagyszerű körülményektől vezérelve jutottam el Asakusabashi állomásra Asakusa állomás helyett.
Már leszálláskor is gyanúsan kicsinek tűnt az állomás, de hát még sosem jártam erre, és Japánban ha valami kicsi az még nem kell, hogy meglepő legyen. Kiérvén az állomás elé már kezdtem elbizonytalanodni abban, hogy ez az a hely, ahol lennem kell. Miután Starbucksot sem találtam a környéken már bizonyos volt, elvesztem.
Első ijedségemben a visszalépéses keresés algoritmusát alkalmazva visszabaktattam az állomásra, hogy majd jól visszavonatozok pár megállót, oda, ahol erre a vonatra átszálltam, és ott majd hozok valami a legutóbbinál bölcsebb döntést. Míg a vonatra vártam kicsit csillapodtak a kedélyek, és az ösztönös viselkedést legyőzte a tudatos tervezés, így megejtettem egy telefont a csapat másik felének, megkérdezvén őket, vajon merre is lenne érdemes indulnom. Azt tanácsolták ők is, hogy menjek vissza és Akhibara állomásról a Ginza metróvonal használatával próbálkozzam újra. Megerősítés gyanánt előkapartam a metróhálózat térképét - ami szintén egy nagyszerű pókháló - és megkerestem rajta Akhibarát és Asakusát. A térképen feltűnt, hogy van egy Asakusa vonal, ami Asakusabashitól is elvinne engem Asakusára. (Remélem most már átérzitek, milyen jól el lehet veszni ezekben a nevekben.) Itt már újra nyeregben éreztem magam, és fittyet hányva az eredeti tervre és tanácsra a saját újdonsült metrós ötletem után mentem.
Amikor a Starbucksot kerestem 10 perccel ezelőtt, láttam táblát, ami a metró irányába mutatott, így újfent elindultam kifelé az állomásról. Az elektronikus beléptető rendszer azonban nem volt felkészülve arra, hogy én ugyanazon az állomáson lépek be, mint ki, és úgy döntött ez elég indok arra, hogy ne engedjen ki. Még jó, hogy a Japánok sem bíznak a saját technikájukban és mindig ül egy bácsi a kapuk végénél, akinél lehet reklamálni. Univerzális jelnyelv segítségével elmagyaráztam, hogy én ki szeretnék jutni, de a masina nem enged, majd átnyújtottam a plasztikkártyát, ami az elektronikus vonatjegyet képviselte ebben a színdarabban. A bácsi nem siette el a dolgot, leolvastatta a kártyámat, majd egy percig hümmögve nyomkodta a számítógépet, de végül bólintott és mehettem.
A metrót gond nélkül megtaláltam a szűk utcák között, de lent a föld alatt újra gondolkodóba estem. Van ugyanis ez a rendszer, hogy egy adott vonalon kétféle szerelvény is közlekedik, egy sima, ami mindenütt megáll, és egy gyorsított, ami csak a nagyobb helyeken. A falon lévő térképről nem derült ki egyértelműen, hogy nekem melyik kell, így elkerülvén az újabb elveszést inkább a lassabb járatot választottam. A tokyoi metró pont olyan, mint a tokyoi vonat, csak a föld alatt megy. A magyar metrótól is csak annyiban különbözik, hogy kevesebb a kosz, és több a japán iskoláslány. Ez utóbbi még akkor is igaz, ha épp szombat délután utazik az ember.
Végre valahára, a tervezettnél 20 perccel később megérkeztem Asakusa állomásra, így az első rubrikát ünnepélyesen ki is pipáltam a virtuális úti tervemen. Felcaplattam a felszínre, hogy megkeressem a találka helyét, a Starbucksot. Keveregtem az állomás körül vagy 10 percet, kétszer beszéltem a rám várókkal, akik váltig állították, hogy van Starbucks az állomás körül, majd végül egy kis utcában megtaláltam őket. Mint kiderült, a négyből az egyik feljárat a föld alól pont oda vezetett, csak én voltam olyan szerencsés, hogy pont az épület másik oldalán másztam ki a metróból.
Az ijedtségre való tekintettel gyorsan enni kellett valami édeset.
Ez a hal alku sült palacsintatészta belül olvadt csokoládét és édesburgonya darabokat rejtett. Innét egy turistakellékek tömkelegét ajánló bódésor vezetett a Senso-ji buddhista templomhoz.
A templom jellegzetessége a nagy piros papírlámpás, ami a bejárat felett lóg. Mint megtudtam, minden ilyen templom kívülről szép, belülről nagyrészt üres és egyforma. Volt egy méretes persely, amibe az emberek aprópénzt dobtak, azért, hogy teljesüljenek a kívánságaik.
Mi is szórtunk egy kis aprót az Isteneknek, jó mélyen beszívtuk a füstölők tömény illatát, és továbbindultunk Kappabashi irányába. Útközben láttunk egy kicsi - épp csak másfélszeres ember nagyságú - Buddha szobrot, és vehettünk volna friss helyi rágcsálnivalót: polipot pálcikán.
Kappabashi a japán konyhaművészet bevásárlóutcája. Itt mindent meg lehet kapni ahhoz, hogy az ember autentikus japán éttermet nyithasson. Az egyik leghasznosabb, és egyben legbizarrabb kellék a tökéletes műkaja. Minden japán étterem kirakatában többé kevésbé a bent kapható ételre hasonlító műanyag minták találhatóak. Ez hasznos, mivel a magamfajta külföldi nem tudja elolvasni a japán étlapot lévén az csak japánul íródik, és még ha van is angol fordítás, az is csak ilyen 3 szavas, csirke tojással és rizzsel bonyolultságú. Ugyanakkor bizarr is, mert, mint sok minden mást a japánok ezt is tökélyre fejlesztették és külön üzletek vannak csak a műanyag kajáknak fenntartva. Egy darabig gondolkodtunk, vajon hogy is megy ez. Ha az ember éttermet nyit, akkor visz fotót egy ilyen üzletbe az összes ételről, és ők legyártják vagy összelegózzák a képek alapján a másolatot?! Később kiderítettük, hogy éppen ellenkezőleg, van egy nagy halom előre gyártott kaja, és minden étterem a műanyag kaja kínálathoz igazítja az étlapját, sőt még a szervírozást is.
Valamilyen különös oknál fogva a hétköznapi ember megszerette ezeket a műanyag borzalmakat, ezért az iparág megtartva eredeti profilját is, jövedelmező oldalágat növesztett, amely hűtőmágnesekké és asztali díszekké minimalizált formában elégíti ki a japán lakosság műanyagvágyát.
Természetesen ebben az utcában nem csak műanyagot lehet vásárolni, hanem porcelánt és acélt is. Méghozzá nem is akármilyeneket.
Még mindig a műanyag ételek sokkhatása alatt átsétáltunk az Ueno állomás közelében lévő szabadtéri piacra, Ameyokora, ami a vasúti töltés mentén és alatt helyezkedik el. Itt végre megtapasztalhattam milyen is az igazi japán tömeg.
Ezen a piacon a kínai kamumárkás ruházati termékeken túl, sok friss és szárított zöldséget, gyümölcsöt és tengeri herkentyűt lehetett kapni, az átlagnál olcsóbb áron.
Például szárított medúzást,
friss egész és darabolt polipot,
rákokat, amik meg voltak kötözve, talán azért mert annyira frissek, hogy zsinegelés nélkül megszöknének,
halat,
tengeri hínárt,
és januárhoz képest szokatlan gyümölcsöket.
A piacozás normál menetét megtörve voltak olyan sátrak, ahol fix összegért vehettél zsákbamacskát. A bácsi hangos szóval és gyanítom zsíros ígéretekkel csábította a vevőket, akik a pénzükért cserébe mosolyogva távoztak egy-egy nejlonszatyor ismeretlen termékkel.
Én is vásároltam némi aszalt kivit, ananászt, és epret, hogy aztán az étkezési etikettre fittyet hányva játsszak egy kicsit az étellel mielőtt megtömöm vele a hasamat.
