Csak egy szimpla vasárnap

A vasárnap érdemi része Akhibara negyedben indult. A helyet egyszerűen csak Electric Cityként emlegetik, ami minden nagyképűség nélkül annyit takar, hogy ha valamit elektromos potenciálkülönbség tart működésben és itt nem tudod megvásárolni, akkor annak a birtoklása illegális. Egyszerűen szólva, van itt minden, mint a búcsúban.


Az állomás melletti sikátorokban - ha még nem tűnt volna fel, Tokyoban minden egy állomás mellett van - bármilyen áramköri elemet akár darabra meg lehet venni. Emellett az ott kapható szerszámokkal az elemekből megfelelő mennyiségű szabadidővel egy komplett számítógép összelegózható.


Ha az ember mélyebbre merészkedik, akkor feltűnnek a kínai tömegtermékek, amiket nemes egyszerűséggel csak műanyag dobozokból árulnak közvetlenül az utcán.


Képzelhetitek milyen fontos hely ez, ha a kétszer három sávos utat a világ egyik legsűrűbben lakott városában vasárnap hezitálás nélkül lezárják az autós forgalom elől, hogy az emberek kényelmesen látogathassák az út két oldalán elterülő üzleteket.

Itt a boltok már azokat csábítják, akik nem legózni szeretnek, de bármikor hajlandóak órákat tölteni az elektromos kütyük, számítógépek, fényképezőgépek, kamerák, és játékgépek társaságában. Szó szerint bármit meg lehet venni, többek között rengeteg olyan dolgot, ami még nem jelent meg, vagy soha nem is fog megjelenni szürke sárgolyónk nyugati félgömbjén.

A magamfajta kockát amúgy sem nehéz becsábítani a villogó dobozokat áruló üzletekbe, de ha még Darth Vader nagyúr is ott áll az ajtóban, akkor aztán nincs menekvés.


A hely másik érdekessége a maid, illetve comic cafes, ahol francia cselédnek vagy éppen manga karakternek öltözött lánykák szolgálják fel a kávédat. Az egyik emeleti erkélyről éppen heves integetéssel csábították befele a népet, amikor arra jártam. Igazán szívvel-lélekkel tették. Amikor észrevették, hogy a szememhez emelem a fotógépet, küldtek nekem - és rajtam keresztül most nektek is - egy-egy szívecskét.


A Nap még magasan járt, amikor az agyam jelezte, hogy több kütyüt már csak visszafordíthatatlan károsodások mellett tud megvizslatni, így megkegyelmeztem magamnak és átvonatoztam a két állomásnyira lévő Ueno parkba, hogy kiszellőztessem a fejemet.

A park két templomot, egy méretes tavat, állatkertet és múzeumokat is magában rejt.


A félig nádassal borított tó lakhelyet nyújt néhány állatnak is, amik már egészen hozzászoktak az emberek elkerülhetetlen közelségéhez, így biztosítva nekem tökéletes fotótémákat.


A legbátrabb egy nőstény vadkacsa volt, aki rezzenéstelen arccal kitotyogott a vízből a közönség közé, ment egy kört, majd felült a korlátra és szuggerálni kezdte a többi madárnak falatokat szóró bácsit.

A siker nem váratott magára sokáig, jutott neki is az ízletes csemegéből. Ennek örömére táncba kezdett a korláton, és úgy belefelejtkezett, hogy még egy darabka eleség is kihullott a csőréből.


A vízben eközben heves ereszd-el-a-hajam zajlott, ami néha kergetőzésbe torkollott a kacsapopuláció férfitagjai között.


A tó másik oldalán az emberek csónakokba és műanyag madarakba ülve élvezték a délután utolsó napsugarait.


Egy kisebb csapat sirály úgy döntött megpróbálja elkergeti a  műanyag betolakodókat. Kommandósaik minden fegyvert bevettettek, hogy jobb belátásra bírják a sárga szörnyet.

Majd miután belefáradtak a szélmalomharcba, úgy határoztak, hogy, ha már elüldözni nem tudják, akkor legalább kihasználják jelenlétét, és élvezik a sárgaság hátáról a kilátást.


A park egyik sarkában találkoztam az utazásom első japán hajléktalanjával is, akit azonnal követett a második.

Érdekes módon azóta egyre többet látok belőlük városszerte. Lehet, hogy mivel először azt gondoltam, itt nincsenek hajléktalanok, a tudatalattim ügyesen távol tartotta őket a tudatomtól, mígnem ebben a szituációban már nem tudott mit kezdeni az éles kontrasztokkal és átszakadt a mentális gát.

Mielőtt hazafele beugrottam volna az állomás melletti piacra nassolni való magvakat venni, elidőztem kicsit a parkban sétálókat szórakoztató zsonglőr műsorán.



Régen volt már házi feladat, ezért most felelevenítjük a hagyományt. Ellenben ma nem kanjikat kell fordítani, hanem kideríteni, hogy milyen növényt ábrázol a következő kép.

Annyit segítek, hogy vannak ehető rokonai. Megfejtéseket továbbra is a kommentek közé várom.