Kis japán körút - Kyoto

Ne örüljetek, nem vesztem el csak volt jobb dolgom is, mint betűket karcolni a virtuális papírra. Társaságom akadt két barát-kolléga személyében. Együtt aztán az esték nem fotómanipulálással és szóvirágok faragásával teltek, hanem mókával és kacagással. Az elmúlt hétvége hosszát egy ügyes trükkel duplájára növeltem, és csatlakoztam hozzájuk egy négynapos kirándulásra.

Előtte azért még csütörtökről péntekre virradóra lenyomtam egy éjszakai műszakot, péntek este céges vacsorán oltottam a szomjamat, majd még aznap este egy röpke karaoke keretében könnyes búcsút vettünk Lenatól, a nemzetközi csapatunk oszlopos tagjától, aki a hónap végén hazatért Németországba.

Lena, tudom, hogy nem olvasod, de azért ez úton is köszönet az együtt töltött vidám órákért.

A munkahét erős lezárása után szombat reggel a kissé álmos nemzeti csapatunk elindult, hogy meghódítsa Kyotot, Hiroshimat, és Osakat. Kedvező földrajzi fekvése és bőséges látnivaló kínálata miatt Kyotot választottuk átmeneti bázisunknak a négy napra, így még az előző héten foglaltam szállást egy ottani diákszállóba. Az nem volt kérdés, hogy az utazáshoz a Japán Nemzeti Vasutat, és annak szuper-expressz vonatait, a Shinkansent fogjuk használni, nem csak azért, mert gyors, kényelmes és pontos, hanem mert kedves vendégeimnek bérletük is volt rá. Én meg, mint a jó dzsentri csak annyit mondtam, a pénz nem számít.



Japánban minden szolgáltatás elképesztően magas színvonalú, de a Shinkansen benne van az első háromban még ebben az erős mezőnyben is. A mi vonatunk utazósebessége nyílt pályán 260 km/h volt, de a kabinban hallani lehetett volna egy megtermettebb légy zümmögését is. A székek szélesek, puhák, dönthetőek, és akkor lábtered van, hogy még az én nem túl rövid lábaimat is ki tudtam nyújtani legalább 45 fokban. A szokásos szolgáltatásokon kívül a kocsikban van üdítőautomata, pénzes telefonfülke, és defibrillátor is. Lehet, hogy ez utóbbinak is köszönhetően a Shinkansenen még soha senki nem vesztette életét.


Kyotoban borongós idő fogadott minket, de ez nem szegte kedvünket abban, hogy begyömöszöljük a csomagjainkat egy automata értékmegőrzőbe és felugorjunk egy helyi buszra az első látnivaló irányába.

Az automata értékmegőrző szintén egy olyan dolog, amit Japánban nem lehet elkerülni. Minden tömegközlekedési csomóponton található legalább egy sor kulccsal záródó, pénzérmével üzemeltethető, különböző méretű szekrény. Kiváló találmány, főleg nekünk, turistáknak.

Első állomásunk egy templom volt. Templomból olyan napi három-négyet láttunk ezen a kiránduláson, így nézzétek el nekem, hogy nem jegyeztem meg a neveiket.


Az első templom még nagyjából tengerszinten volt, de a következőhöz már kaptatni kellett egy kicsit felfelé. Útközben láttunk pár apróbb dolgot, többek között egy meglepő színű bogyókkal rendelkező bokrot és egy szürreálisan kopaszodó tűlevelűt is.


Az erőfeszítéseinkért cserébe, úgy 30 extra lépcsőfok után egy gyönyörű kertbe toppantunk.


Megforgattuk a helyi szerencsekerekeket, megmosolyogtuk az apró faragott kőfigurákat, majd átsétáltunk a fő látványossághoz: a II. Világháborúban elesett japán katonák emlékművéhez.

Fura módon ez is egy Buddha szobor, semmi harci gép, vagy kamikazepilóta portré. Azért a 24 méteres szobor nem csúnya látvány a hegyek szelíd ölelésében.

A belépődíj fejében kaptunk egy-egy füstölőt, így mi is leróttuk tiszteletünket a harcosok emléke előtt.


Újabb kellemes séta következett, utunkat malacon lovagló Buddhák, biomotoros riksák, és kimonóba öltözött japán lányok szegélyezték.


A szűk, öreg utcák fölé szigorúan magasodott egy 5 szintes pagoda.


Belestünk még egy kisebb japán kertbe, mielőtt elindultunk vissza az állomásra.


Az volt a terv, hogy felugrunk egy buszra és kényelmesen visszazötyögünk a belvárosba. Meg is találtuk a megfelelő buszmegállót, ahol 10 méteres rendezett sorban vártak az emberek a buszra. Ez még belefér, gondoltuk, maximum nem az első, hanem a második buszra férünk csak fel. Ebben a pillanatban begördült mellénk a busz, amin úgy tömörültek az emberek, mint uborkák a befőttesüvegben anyukám spájzában. A várakozó tömegben felzengő nevetésből tudtuk, hogy nem csak a mi arcunk verte akkor, ott, virtuálisan az aszfaltot. Rövid kupaktanács és térképnézegetés után egyöntetű döntés született, gyalogolunk. Jó félórás séta után már az állomáson pakoltuk ki a szekrényünket, és próbáltuk értelmezni a szállásunk eléréséhez kapott képes útmutatást.

Ugyan a sötétben kicsit nehezebb volt illeszteni a képeket a valósághoz, de végül különösebb kerülő nélkül megtaláltuk a Tomato Hostelt, ami egy kicsi, kétszintes, öreg épület, apró szobákkal, emeletes ágyakkal és recsegő padlóval. A fiatal személyzet éppen elégségesen beszélt angolul ahhoz, hogy megértsük egymást. Megkaptuk a kulcsunkat, egy garnitúra tiszta lepedőt, majd a cipőnket a portával szemben lévő polcon hagyva követtük szállásadónkat a szobánkig. Belépve az emeletes ágy látványa azonnal a középiskolai kollégium kellemes emlékeit idézte fel bennem.

Lepakoltunk, visszaszaladtunk a közeli kisboltba vacsoráért, és jóízűen megvacsoráltunk. A forró zuhany után lábainkban kellemesen sajgó fájdalommal tértünk nyugovóra.