A program szerint kettőtől fél négyig tartott volna az ünneplés. Én kettő előtt 10 perccel érkeztem, így nem okozott nagy meglepetést, hogy a sárkány még nem érkezett meg a parkba. Emberek jöttek-mentek, nem volt tömeg, de kihaltnak sem nevezném a teret. Körbesétáltam, hogy hátha látok valami készülődést egy eldugott sarokban, de semmi nem utalt arra, hogy hamarosan felbukkan az ünneplő tömeg. Hogy múlassam az időt, figyeltem a sirályok örömtáncát a víz felett.




Közöttük is akadnak békés egyedek, akik csendben ringatóznak, a légynek sem ártanak és akiket a helyi vagány csávók fejbehúzásra kényszerítenek egy-egy szűkebb vízre érkezéskor.

A hajóláncon különösen nagy volt ma a forgalom. Voltak pillanatok amikor az érkezőnek arra kellett eszmélnie, hogy a fél perce kinézett helyét már el is foglalta egy szemfülesebb egyed.

Ilyenkor nem volt ritka a megvető pillantásváltás, és akár egy-egy élesebb hang is elhagyta az érkező, de helyet nem találó csőrét. Persze az értelmesebbje itt is tudja, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni és kívül amúgy is tágasabb.

A helyi vezetőség terepszemlét tartott a pórnép között, körberepülték a területet, amíg a nagykutya testőrének társaságában a zászlórúd tetejéről figyelte az eseményeket.


Álljon itt két kép annak bizonyítékaként, hogy a sirályoknak igenis van humora.

Figyeljétek a jobb alsó sarokban a kedves fotobomberünket, aki puszta jelenlétével és testtartásával képes romba dönteni egy jól megtervezett fotót.
Itt pedig úgy tűnik megzavarhattam egy kényes eseményt, legalábbis a "Nah húzzál a kameráddal valami melegebb éghajlatra!" arckifejezésből ezt szűrtem le.

Ekkor már három óra múlt és még semmi jelét nem láttam annak, hogy rövidesen elkezdődik amiért jöttem, így elkönyveltem magamban, hogy az információforrásom tévedett és megfogadtam az utolsó madár tanácsát, elindultam hazafelé.
Hogy legyen valami értelme is a kirándulásnak a szokásostól eltérő hazautat választottam. Eme döntésem folyamán bukkantam erre a meglehetősen régen beszivárgott nyugati kultúradarabra.

Amellett, hogy eljárt felette az idő, nem csak hogy nem jár jól, még érintésvédelmi aggályokat is felvet a kötés az óra jobb oldalán.
Nem ez volt az egyetlen öreg dolog, amivel jártamban-keltemben találkoztam. Az alábbi házikó úgy néz ki, mint egy borostás öregember.

A koráról sokat elmond, hogy már a borostyán is kihalt róla, ami fénykorában a falakat borította.
Az utam egy kikötőn vezetett keresztül, így fotóztam nektek két hajót is.


Pár perc séta után hangos tömegre lettem figyelmes. Az emberek egy szabadtéri műjégpályán kerengtek zsibongva.

A bácsi a kép előterében biztosan a helyi hippi hagyományőrző klub jeles tagja.
A vörös téglaépületek régen kikötői raktárként szolgáltak, ma plázaként éledtek újjá, hogy a fogyasztó nép igényeit elégítsék ki.

Utolsó állomásként elidőztem még egy kicsit a Hikawa Maru testvérhajója a Nippon Maru örök nyughelye mellett a Yokohamai kikötőben. Ez a vitorlás oktatóhajóként szolgált 54 évig, azóta a Japán kikötőmúzeum kiállítási darabja. Amilyen szerencsés vagyok minden reggel eme nagyszerű látvány mellett vezet el az utam.

Ha már fotógéppel jártam erre megörökítettem a mozgójárdát is, ami szintén minden hétköznap társam a munkába menet és jövet.

Ma olvasgattam a blogod, nagyon tetszik ahogy írsz, jók a beszámolók. :)
ReplyDeleteMajd még jövök olvasgatni, és várom az újabb bejegyzéseket is. :)
- Norbi barátja vagyok, mi megyünk majd Japánba nyáron -
Shaoli Bunny, ha kell valami info japanrol, keress nyugodtan.
ReplyDeleteKöszönöm! Foglak keresni. :)
Delete