A hely, ahol élek

A tegnapi születésnap ünneplés miatt mára nem terveztem semmi különösebbet. Ezt kihasználva gondoltam bemutatom nektek a lakást, ahol élek, amikor épp nem dolgozom, mint egy gép, vagy kirándulok, mint egy turista. Előtte még kialudtam magam annak ellenére, hogy a zaj alapján az utcán valamit nagyon bontottak egy légkalapáccsal. Utólag kerestem is, hogy mi volt az, de sikeresen beteljesítették tervüket, mert délután már nem találtam semmit.

Szóval a hely, ahol élek, egy kis apartman Yokohamaban a Sakuragicho vonat- és metrómegállótól körülbelül 5 perc sétára.  A tízemeletes épület második emeltén a 201-es lakás az enyém. Igazából otthoni szemmel ez csak az első emelet, mert itt a földszinttől számoznak mindent. Ha már számozás, akkor had említsem meg, hogy a föld alatt is pozitívan számlálnak, hogy az emelet helye mégis egyértelmű legyen odabiggyesztenek egy B-t a földalatti szintek száma után. Tehát van 1F, 2F ... és 1B, 2B ... .

Na de ne kanyarodjunk vissza a lakhelyemhez. Ez is, mint a legtöbb lakás a bejárati ajtóval kezdődik.

Említésre méltó a kilincs helyét elfoglaló függőleges fém szerkezet. Valójában betölti a kilincs szerepét, bár nem az általam megszokott módon. A lakásból való kijutáshoz egyszerűen csak kifele kell tolni a függőleges fémet, az beljebb csúszik egy kicsit, és már nyílik is az ajtó. Kivéve, ha a kar két végén lévő egy-egy tekerővel előzőleg nem reteszelted a zárat. Kívülről hasonló módon lehet bejutni, csak abból az irányból húzni kell a kart, valamint a reteszelés oldásához kulcs kell, ahogy azt már emlegettem megérkezésemkor.

Mint minden japán lakásban, itt is jól el van különítve az a rész, ahova belépsz a koszos cipőddel, attól, ahová már csak benti papuccsal vagy inkább mezítláb mész. Erre a viselkedésre a lakáskulcsot tartalmazó boríték is felhívta a figyelmet. Szóval a bejárati ajtó előtt van egy kis járólapozott rész, ahol az érkezés utáni első dolgod, hogy levedd a cipődet. A kabátot itt még felesleges gombolgatni, mert fogas az nincs és nem is lesz beljebb sem a lakásban. Ez inkább kifelé menet bosszantó, mert még papucsban felveszi az ember a kabátot, sálat, sapkát, aztán teljes menetfelszerelésben próbál cipőt húzni. Oda a japán praktikusság, ha a tisztaságmánia előbbre való.

Az ajtóból közvetlenül belátunk a japán méretű - azaz kicsi -  konyhába.

Én tovább csökkentem a mértét azzal, hogy itt tárolom az üres bőröndjeimet, mert itt akadályoznak legkevésbé. Ebből aztán az is következik, hogy még sosem használtam a gázrózsákat sem. Minden konyhai műveletet megoldottam a mikróval.

A bejárati ajtóból balra befordulva a lakás legnagyobb helyiségébe a szobába jutunk.

Az L alakú terület talpában helyezkedik el az ágyam és az asztalom, az L szára pedig egy nagyjából semmire sem alkalmas közlekedő, egy a területet tovább szűkítő kis kerek asztallal és két székkel.

A falon a lakás fő fűtő egysége látható egy légkondi formájában. Miatta minden éjszaka választhatok a hideg és a zaj között. Még jó, hogy az otthonról hozott füldugó megkönnyíti a választást. Az ágy japán méretek szerint kétszemélyes, de maradjunk annyiban, hogy én egyedül kényelmes elférek benne. Az ágyneműt trükkös módon kímélik a kosztól. Mindig két fehér lepedőt használnak, egyiket a matracra teszik, mint a nyugati világban, a másikat pedig úgy helyezik el, hogy az alvó egyén és a takaró között helyezkedjen el. Nehezítésként a felső lepedőréteget széleit is betűrik a matrac alá, így esténként olyan lefeküdni, mintha egy bebábozódni készülő hernyóként térnék nyugovóra. Aztán reggelente a tükörben mindig meggyőződhetek róla, hogy az előző éjszaka sem lett belőlem csodálatos pillangó.

Az asztal tartozéka a TV, iPhone kompatibilis rádió (!), fax képes üzenetrögzítős telefon, ébresztőóra valamint rejtett módon népünk és vezérünk nevét hordozó kombinált VHS és DVD lejátszó. Ne mondja nekem ezután senki, hogy a VHS halott hiszen a világ technikailag legfejlettebb országában még mindig az alapfelszereltség része.

A közlekedőről jobbra nyílik az erkély.

Ezt a helyiséget sem igazán lehet semmire használni, mivel a lakáshoz kapott használati útmutatóban szépen megkértek, hogy semmit ne tároljak odakint. Talán egyetlen haszna, hogy itt található a lakásból kivezető menekülő útvonalnak egy fontos állomása a menekülőlétra.

A közlekedő végéből nyílik a vizesblokk.

Jobb kéz felől megcsodálhatjuk a mosó- és szárítógépet, amin több a világító test, mint egy rendesen feldíszített karácsonyfán, hogy a gombok számáról már ne is beszéljünk. A gép tetején a kemény nyelvi küzdelmek árán beszerzett mosópor és öblítő tündököl a lakáshoz kapott keményfedeles használati útmutató társaságában.

Érdemes megfigyelni, hogy a japán feliratok mellett mindenütt ott a braille írás is, hogy a látássérülteknek se okozzon gondot a készülék üzemeltetése, ellenben angolul csak néhány fontosabb gombot feliratoztak.

Az apartmanokat üzemeltető cég saját bevallása szerint is a lakás marketingszempontból legfontosabb eleme a csodawc.

A csoda az automatikus ülésfűtésben és a beépített robotizált bidében rejlik.

Kellemetlen humora van az üzemeltetőnek, mert nem mellékelt semmilyen angol nyelvű leírást a vezérlőszervekről, így nekem - aki ugyan tudja mire való a bidé, de még sosem próbálta - több, mint egy hétbe tellett mire összeszedtem a bátorságomat, és meg mertem nyomni a szökőkutas gombot. Ekkor fény derült a robotizáltság mikéntjére is. Egy kar bújik ilyenkor elő a porcelán hátsó feléből és pozícióba helyezkedik a kényes terület alatt, hogy aztán szabályozható hőmérsékletű és intenzitású vízzel takarítson. Kicsit olyan ez, mint a nagynyomású autómosó egy humanizált változata. Miután összeismerkedtünk már csak arra kellett rájönnöm, hogyan lehet kikapcsolni. Adta magát a piros gomb, de azért az ember sosem lehet biztos abban, hogy egy ennyire steril fehér környezetben mit is jelent a piros kezelőszerv. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy mi van ha az a gomb a katapultot aktiválja, de hát egyszer élünk gondoltam magamban és megnyomtam. A vízsugár alábbhagyott, a robotkar még futott egy kört, hogy önmagát is megtisztítsa, majd visszabújt rejtett odújába.

A lakás utolsó helyisége a robotizált árnyszékkel szemben található fürdő, amiben egy szokatlanul szűk, rövid, de magas falu kád segíti a megtisztulást.

A mosdó mellett található Főnix, akit az első posztból már ismerhettek. Ő felelős egyrészt a fürdő különálló fűtéséért, valamit a teljes lakás légcseréjének szabályozásáért.

Főnixnek, van egy játszótársa, aki a konyhában lakik és a lakás meleg vízellátását egyengeti digitális keretek között.

Őt még nem neveztem el, mert még nem tett olyat, amiért pontos káromkodások megfogalmazásához szükségem lett volna egy névre.

Ha már a kütyüknél tartunk, akkor íme a japán céges telefonom. Hogy is mondjam nem egy férfias viselet, de nem volt választási lehetőségem. Bezzeg a helyi kollégák friss iPhoneokat kapnak.

Kamakura, ahol Buddha is jól érzi magát

Vasárnap Kamakura volt a célpont. Két okból is el akartunk látogatni a településre: egyrészt itt található Japán egyik legnagyobb Buddha szobra, másrészt a város homokos tengerparttal is rendelkezik. Mint bárhová máshová Japánban, ide is vonattal érkeztünk. A városon belül a vasútvonal villamossá szelídül, amely komótosan zötyög a szűken a házak közé ékelődött pályán.



Szerencsére az idő nekünk kedvezett. Tiszta volt az ég, sütött a nap és csak enyhe szellő lengedezett. Ebben a ragyogó időben másztunk fel a dombra az első sintoista templomhoz, amit Tsurugaoka Hachiman-gu-nek hívnak.


A bejáratnál mindenki kezet moshatott, hogy aztán tisztán haladhasson tovább az érdekes látnivalók felé.




A templomkertben éppen két raklapnyi nyílvesszőt égettek el, mintha mi sem lenne természetesebb. Otthon aztán kiderítettem, hogy rituális lomtalanítás zajlott. A nyílvessző az ördög és a rossz szerencse elleni harc jelképe, és mint olyat minden évben elégetik a tavalyit, hogy aztán újat készítsenek.


A háttérben fura dobozok sorakoztak egy nagy polcon. Mint később kiderült ezek szaké hordók, amiknek a beltartalmát a rituális megtisztuláshoz használják.



A főépülethez vezető kellemes kis lépcsőt két kőszörny őrizte.







Az aznap látott többi templom nem sokban különbözött az elsőtől.



Ebéd után megmásztuk a másik dombot, hogy láthassuk a nagy Buddhát, Kamakura Daibutsu-t. Sétánk során megcsodálhattuk a természetet, ami fittyet hányva a naptárra már tavaszi módban üzemelt. Láttunk többek között kitermelés alatt lévő bambuszerdőt és sárgálló terméstől rogyadozó citrust is.




Buddha bronzszobra a maga szerény 13 méteres magasságával már több mint 750 éve ül a domb tetején. Eredetileg egy templom is volt köré építve, de azt hamar lerombolta egy földrengés, és azóta a szabad ég alatt tölti napjait.




Másik érdekessége, hogy belül üreges, így alig 125 tonnát nyom. 60 Forint értékű Jenért cserébe be is mentünk a belsejébe ahol, azon kívül, hogy meggyőződhettünk róla, hogy tényleg üreges, nem volt semmi látnivaló. 
Nagy szoborhoz nagy papucs is dukált.


Következhetett a nap másik látványossága, a homokos tengerpart.  





Január ellenére a vízben élénk sporttevékenység zajlott.


A szörfösöket pedig sasmadár figyelte a magasból.
Miután én is otthagytam a lábnyomom a nedves homokban, jött az este és hazavonatoztunk.  


Mivel már minden kedves olvasó perfektül fordít Japánról, így most ezt a páratlan tudást felhasználva mindenki megtanulhatja a tenyérjóslás mágikus praktikáit, ahogy azok meg voltak írva a bazársor egyik üzletének falán.

Kicsit műanyag, kicsit igazi

Szombat reggel arra ébredtem, hogy mozog az ágyam. Nem, nem ittam tegnap este egy kortyot sem. A bútorok is csatlakoztak fekvőhelyemhez és kicsit mozgolódtak a sarokban nyikorgó hangokat hallatva. 10 másodpercig tartott az egész, aztán már fordulhattam is a másik oldalamra, hogy aludjak még egy kicsit.

Délutánra tokyoi városnézés volt tervezve, így egy könnyű leves után elsétáltam a vasútállomásra. Szokás szerint korán érkeztem, így volt időm tompítani az "egy fotó nem fotó!" kijelentés élét, amit egyik kedves barátom intézett hozzám a vonatokról megjelent fotók mennyisége miatt.


Íme a Keihin-Tohoku vonalon közlekedő szerelvény mozdonya, amint behúz a sakuragichoi állomásra, hogy aztán a tábla jelzésének megfelelően, másodpercek múlva folytassa útját Yokohama, Tokyo, Omiya, Shin-yokohama és Hachioji irányába.

A szemben lévő vágányon percek óta pihent egy szerelvény üresen, feltehetőleg ez volt a végállomása.

 Az ablakra ragasztott 4 zöld emberke arra hívja fel a figyelmet, hogy ebben a kocsiban fenntartott székek vannak az öreg, beteg, várandós és babázós utasoknak. Ezekre a piros színű ülésekre is bárki leülhet, de itt és csak itt várják el tőled, hogy átadd a helyed a fent említett jogosan kivételezett utazóknak. Én voltam olyan rendes, hogy hazafelé átadtam a hétköznapi helyem egy gyerekes anyukának. Ennek hatására az utazás hátra lévő része alatt a férj folyton meghajolt felém akárhányszor összetalálkozott a tekintetünk. Mondhatni a végén már nekem volt kellemetlen.

Nah de ne szaladjunk ennyire előre. Ezeket a vasútvonalakat nem csak személyszállításra használják és amilyen szerencsém volt épp áthaladt egy tehervonat is amíg ott voltam. Ezek már jobban hasonlítanak az otthoni mozdonyokra.

Napos idő volt, így a felsővezeték nagyszerű árnyékot vetett az állomás kövezetére. Olyan, mintha a nap felfújta volna a kábeleket a betonra, mint valami lázadó graffitis suhanc.


Csak, hogy ez az utazás is jól induljon, megtekinthettem plakáton - és most  már ti is megtekinthetitek - az ázsiai popszakma egyik remekét. Azt hiszem a mi SPénk és Fluor Tomink ehhez képest kismiska.


A terv az volt, hogy az Asakusa állomás melletti Starbucks előtt találkozunk a többiekkel. Ehhez nekem csak annyit kellett volna tennem, hogy első lépésként eljutok arra az állomásra, majd második lépésként megtalálom a Starbucksot. Egyik sem sikerült elsőre.

Tokyot körülbelül 20 különböző vasútvonal szövi át pókhálószerűen, így nem nehéz elképzelni, hogy vannak hasonló nevű állomások, amik nagyjából ugyanazon a területen vannak, de mégis elég messze ahhoz, hogy ne akard gyalog javítani a hibádat. Eme nagyszerű körülményektől vezérelve jutottam el Asakusabashi állomásra Asakusa állomás helyett.

Már leszálláskor is gyanúsan kicsinek tűnt az állomás, de hát még sosem jártam erre, és Japánban ha valami kicsi az még nem kell, hogy meglepő legyen. Kiérvén az állomás elé már kezdtem elbizonytalanodni abban, hogy ez az a hely, ahol lennem kell. Miután Starbucksot sem találtam a környéken már bizonyos volt, elvesztem.

Első ijedségemben a visszalépéses keresés algoritmusát alkalmazva visszabaktattam az állomásra, hogy majd jól visszavonatozok pár megállót, oda, ahol erre a vonatra átszálltam, és ott majd hozok valami a legutóbbinál bölcsebb döntést. Míg a vonatra vártam kicsit csillapodtak a kedélyek, és az ösztönös viselkedést legyőzte a tudatos tervezés, így megejtettem egy telefont a csapat másik felének, megkérdezvén őket, vajon merre is lenne érdemes indulnom. Azt tanácsolták ők is, hogy menjek vissza és Akhibara állomásról a Ginza metróvonal használatával próbálkozzam újra. Megerősítés gyanánt előkapartam a metróhálózat térképét - ami szintén egy nagyszerű pókháló - és megkerestem rajta Akhibarát és Asakusát. A térképen feltűnt, hogy van egy Asakusa vonal, ami Asakusabashitól is elvinne engem Asakusára. (Remélem most már átérzitek, milyen jól el lehet veszni ezekben a nevekben.) Itt már újra nyeregben éreztem magam, és fittyet hányva az eredeti tervre és tanácsra a saját újdonsült metrós ötletem után mentem.

Amikor a Starbucksot kerestem 10 perccel ezelőtt, láttam táblát, ami a metró irányába mutatott, így újfent elindultam kifelé az állomásról. Az elektronikus beléptető rendszer azonban nem volt felkészülve arra, hogy én ugyanazon az állomáson lépek be, mint ki, és úgy döntött ez elég indok arra, hogy ne engedjen ki. Még jó, hogy a Japánok sem bíznak a saját technikájukban és mindig ül egy bácsi a kapuk végénél, akinél lehet reklamálni. Univerzális jelnyelv segítségével elmagyaráztam, hogy én ki szeretnék jutni, de a masina nem enged, majd átnyújtottam a plasztikkártyát, ami az elektronikus vonatjegyet képviselte ebben a színdarabban. A bácsi nem siette el a dolgot, leolvastatta a kártyámat, majd egy percig hümmögve nyomkodta a számítógépet, de végül bólintott és mehettem.

A metrót gond nélkül megtaláltam a szűk utcák között, de lent a föld alatt újra gondolkodóba estem. Van ugyanis ez a rendszer, hogy egy adott vonalon kétféle szerelvény is közlekedik, egy sima, ami mindenütt megáll, és egy gyorsított, ami csak a nagyobb helyeken. A falon lévő térképről nem derült ki egyértelműen, hogy nekem melyik kell, így elkerülvén az újabb elveszést inkább a lassabb járatot választottam. A tokyoi metró pont olyan, mint a tokyoi vonat, csak a föld alatt megy. A magyar metrótól is csak annyiban különbözik, hogy kevesebb a kosz, és több a japán iskoláslány. Ez utóbbi még akkor is igaz, ha épp szombat délután utazik az ember.


Végre valahára, a tervezettnél 20 perccel később megérkeztem Asakusa állomásra, így az első rubrikát ünnepélyesen ki is pipáltam a virtuális úti tervemen. Felcaplattam a felszínre, hogy megkeressem a találka helyét, a Starbucksot. Keveregtem az állomás körül vagy 10 percet, kétszer beszéltem a rám várókkal, akik váltig állították, hogy van Starbucks az állomás körül, majd végül egy kis utcában megtaláltam őket. Mint kiderült, a négyből az egyik feljárat a föld alól pont oda vezetett, csak én voltam olyan szerencsés, hogy pont az épület másik oldalán másztam ki a metróból.

Az ijedtségre való tekintettel gyorsan enni kellett valami édeset.

Ez a hal alku sült palacsintatészta belül olvadt csokoládét és édesburgonya darabokat rejtett. Innét egy turistakellékek tömkelegét ajánló bódésor vezetett a Senso-ji buddhista templomhoz.


A templom jellegzetessége a nagy piros papírlámpás, ami a bejárat felett lóg. Mint megtudtam, minden ilyen templom kívülről szép, belülről nagyrészt üres és egyforma. Volt egy méretes persely, amibe az emberek aprópénzt dobtak, azért, hogy teljesüljenek a kívánságaik.










Mi is szórtunk egy kis aprót az Isteneknek, jó mélyen beszívtuk a füstölők tömény illatát, és továbbindultunk Kappabashi irányába. Útközben láttunk egy kicsi - épp csak másfélszeres ember nagyságú - Buddha szobrot, és vehettünk volna friss helyi rágcsálnivalót: polipot pálcikán.




Kappabashi a japán konyhaművészet bevásárlóutcája. Itt mindent meg lehet kapni ahhoz, hogy az ember autentikus japán éttermet nyithasson. Az egyik leghasznosabb, és egyben legbizarrabb kellék a tökéletes műkaja. Minden japán étterem kirakatában többé kevésbé a bent kapható ételre hasonlító műanyag minták találhatóak. Ez hasznos, mivel a magamfajta külföldi nem tudja elolvasni a japán étlapot lévén az csak japánul íródik, és még ha van is angol fordítás, az is csak ilyen 3 szavas, csirke tojással és rizzsel bonyolultságú. Ugyanakkor bizarr is, mert, mint sok minden mást a japánok ezt is tökélyre fejlesztették és külön üzletek vannak csak a műanyag kajáknak fenntartva. Egy darabig gondolkodtunk, vajon hogy is megy ez. Ha az ember éttermet nyit, akkor visz fotót egy ilyen üzletbe az összes ételről, és ők legyártják vagy összelegózzák a képek alapján a másolatot?! Később kiderítettük, hogy éppen ellenkezőleg, van egy nagy halom előre gyártott kaja, és minden étterem a műanyag kaja kínálathoz igazítja az étlapját, sőt még a szervírozást is.






Valamilyen különös oknál fogva a hétköznapi ember megszerette ezeket a műanyag borzalmakat, ezért az iparág megtartva eredeti profilját is, jövedelmező oldalágat növesztett, amely hűtőmágnesekké és asztali díszekké minimalizált formában elégíti ki a japán lakosság műanyagvágyát.


Természetesen ebben az utcában nem csak műanyagot lehet vásárolni, hanem porcelánt és acélt is. Méghozzá nem is akármilyeneket.


Még mindig a műanyag ételek sokkhatása alatt átsétáltunk az Ueno állomás közelében lévő szabadtéri piacra, Ameyokora, ami a vasúti töltés mentén és alatt helyezkedik el. Itt végre megtapasztalhattam milyen is az igazi japán tömeg.


Ezen a piacon a kínai kamumárkás ruházati termékeken túl, sok friss és szárított zöldséget, gyümölcsöt és tengeri herkentyűt lehetett kapni, az átlagnál olcsóbb áron.
Például szárított medúzást,

friss egész és darabolt polipot,



rákokat, amik meg voltak kötözve, talán azért mert annyira frissek, hogy zsinegelés nélkül megszöknének,

halat,

tengeri hínárt,

és januárhoz képest szokatlan gyümölcsöket.


A piacozás normál menetét megtörve voltak olyan sátrak, ahol fix összegért vehettél zsákbamacskát. A bácsi hangos szóval és gyanítom zsíros ígéretekkel csábította a vevőket, akik a pénzükért cserébe mosolyogva távoztak egy-egy nejlonszatyor ismeretlen termékkel.


Én is vásároltam némi aszalt kivit, ananászt, és epret, hogy aztán az étkezési etikettre fittyet hányva játsszak egy kicsit az étellel mielőtt megtömöm vele a hasamat.