Éjszakai élet

Ha péntek, akkor halpiac. Tartja köztünk az újkeletű mondás, főleg azóta, hogy másodszor is nekiveselkedtünk a világ legnagyobb halárus helyének felderítéséhez. A feladat már csak azért sem volt egyszerű, mert a lényeges események, mint a tonhal aukció, hajnalban zajlanak, és napfelkelte után már csak a pakoló árusokkal találkozhat a későn kelő turista. Az első próbálkozásunkat feltehetően egy vírus tette tönkre, ami a csapat tetemes részét meghátrálásra késztette.

A második próbálkozás határozottan sikeresebben indult. A hat fős, nemzetközi színekben versenyző, de teljességgel európai csapat este fél tíz után találkozott Tokyo Roppongi negyedének egyik apró szórakozóhelyén. Itt az 1000 jenes beugró ellenében ingyen mért különböző etilalkohol származékok segítségével vettünk lendületet az este hátralevő részéhez. A terv az volt, hogy hajnalig mulatunk, majd még épp időben átruccanunk a halpiacra, hogy lássuk, amit látni kell.

Mivel tizenegy után elzárták az ingyen szeszcsapot, és az asztalon felhalmozott készletek sem tartottak ki, csak éjfélig, a társaság határozottan a távozás mellett döntött. A többségi szavazás nyertese egy tartózkodás mellett (tippelhettek ki volt az) egy zenés, táncos szórakozóhely lett.

Miután megérkeztünk, kerestem magamnak egy kényelmes fotelt, beváltottam a 3000 jenes belépőért cserébe kapott egyik italjegyet, és próbáltam nem elaludni. A csapat többi része elvonult a tánctérre ütemesen zsírt égetni. A hely zenei stílusa egyetlen pozitív dolgot tud felmutatni. Az alkalmazott hangerő mellett a zaj hatékonyan segített az ébren maradásban, továbbá erőteljesen blokkolt mindennemű magasabb kognitív agyi funkciót, így nem maradt más, mint italt szürcsölgetve megakadályozni a kiszáradást, és figyelni a japán fiatalok szórakozási szokásait.

Semmi olyat nem láttam, ami ne történhetne meg egy otthoni szórakozóhelyen. Pár lelkes fiatal még engem is rá akart venni, hogy hagyjam el a kényelmes ülőhelyem, de a legtöbbjüket pár kedves mondattal le lehetett beszélni a túlzott erőlködésről. Volt egy visszajáró lélek, egy japán leányzó képében, aki többször is megpróbált kapcsolatot teremteni velem, de szűkös angol szókincse és alkoholos befolyásoltsága mindannyiszor kudarcra ítélte a vállalkozást. Érdekes, hogy minden alkalommal elkísérte őt újdonsült dél európainak kinéző barátja is, akit látszólag nem zavart, hogy üdvöskéje nem vele próbál kapcsolatot teremteni.

Nem mondom, hogy hamar, de eljött a hajnali 4 óra is. Csapatunk precíz német tagjai négy óra öt perckor már kezdtek idegesen viselkedni, mert az ukrán különítmény a megbeszélt időpont ellenére még nem bukkant ki a már kissé fáradtan hömpölygő tömegből. A türelmük hamar tovább fogyott, és végül elindultak megkeresni a renitenseket. Itt elkezdődött egy fura színjáték. Hol északkeleti szomszédaink voltak meg, hol a németek, és felváltva indultak egymás megkeresésére, míg néhány iteráció után végre sikerült meggyőznöm őket, hogy ha lecsüccsennek és várnak egy kicsit, akkor mindenki magától elő fog kerülni.

Miután elhagytuk az éjjeli menedéket nem maradt más hátra, mint eljutni a halpiacra. Hatan nem fértünk egy taxiba, viszont egy térképünk volt csak, amivel el tudtuk magyarázni a taxisnak, hogy mi az úti célunk. Így improvizáltunk, és a második taxisnak azt adtuk értésére, hogy kövesse az első taxit bármi áron. Feltehetőleg az első autóban helyet foglalók elfelejtették ezt az apró tényt közölni az ő sofőrjükkel. Ráadásul kifogtak egy sportosabban vezető taxist, így kezdetét vette életem első autós üldözése a japán éjszakában.

Körülbelül 20 percig kergettük őket, többször fittyet hányva a helyi kresz szabályaira, beleértve a piros lámpán gyorsítva áthaladást, és autós társaink veszélyeztetését egy-egy hirtelen elkövetett sávváltással. Ugyan párszor közel kerültünk ahhoz, hogy elveszítsük őket, de a sofőrünk hősiesen küzdött, mi pedig hátulról kitartóan buzdítottuk. Gondolom érezte ő is, ha szem elől téveszti üldözötteinket, akkor egy nagyon bonyolult beszélgetést kell levezényelnie a kissé már lerobbant állapotban lévő három idegennel, akik közül kettőnek rövid orosz párbeszédei nem hangozhattak túl megnyugtatóan. Végül az első taxi lehúzódott, kifizettük a nem csekély 2500 jenes fuvardíjat, és kiszálltunk a hűvös tokyoi éjszakába.

A halszagot követve eljutottunk a területet lezáró kapuig, ahol egy kis bódéban portásbácsi szunyókált. Miután az erőteljes kopogtatásra magához tért, azzal sokkolt minket, hogy itt mi nem fogunk halazni, a piac ma nem nyit ki. Kicsit erősködtünk, hogy de hát mi több független helyi és hivatalos forrásból is azt az információt kaptuk, hogy ma kinyit a piac. A vitához már nem volt elég angoltudása, meg hát sok értelme nem is lett volna meggyőzni, hogy nekünk van igazunk, attól még nem lesznek halárusok odabenn, így csalódottan továbbálltunk. Hogy mentsük, ami még menthető elhatároztuk, halat fogunk reggelizni, mégpedig itt és most.

Szerencsére nem kellett sokat gyalogolnunk egy már nyitva lévő sushizóig. Kaptunk egy bögre forró zöldteát és megtekinthettük, ahogy a séf a pult másik oldalán elkészíti a rendelésünket. Mire belakmároztunk a nagyszerű csemegéből a hely is megtelt a hozzánk hasonlóan járt turistákkal. Ha nem lett volna ez a nagyszerű reggeli, akkor bizonyára keserű szájízzel térek haza, így viszont a wasabi kellemesen bizsergető ízével a számban indultam el, hogy hazautazzak a vonaton kedvesen hortyogó japán munkásemberek társaságában.