Csak egy szimpla vasárnap

A vasárnap érdemi része Akhibara negyedben indult. A helyet egyszerűen csak Electric Cityként emlegetik, ami minden nagyképűség nélkül annyit takar, hogy ha valamit elektromos potenciálkülönbség tart működésben és itt nem tudod megvásárolni, akkor annak a birtoklása illegális. Egyszerűen szólva, van itt minden, mint a búcsúban.


Az állomás melletti sikátorokban - ha még nem tűnt volna fel, Tokyoban minden egy állomás mellett van - bármilyen áramköri elemet akár darabra meg lehet venni. Emellett az ott kapható szerszámokkal az elemekből megfelelő mennyiségű szabadidővel egy komplett számítógép összelegózható.


Ha az ember mélyebbre merészkedik, akkor feltűnnek a kínai tömegtermékek, amiket nemes egyszerűséggel csak műanyag dobozokból árulnak közvetlenül az utcán.


Képzelhetitek milyen fontos hely ez, ha a kétszer három sávos utat a világ egyik legsűrűbben lakott városában vasárnap hezitálás nélkül lezárják az autós forgalom elől, hogy az emberek kényelmesen látogathassák az út két oldalán elterülő üzleteket.

Itt a boltok már azokat csábítják, akik nem legózni szeretnek, de bármikor hajlandóak órákat tölteni az elektromos kütyük, számítógépek, fényképezőgépek, kamerák, és játékgépek társaságában. Szó szerint bármit meg lehet venni, többek között rengeteg olyan dolgot, ami még nem jelent meg, vagy soha nem is fog megjelenni szürke sárgolyónk nyugati félgömbjén.

A magamfajta kockát amúgy sem nehéz becsábítani a villogó dobozokat áruló üzletekbe, de ha még Darth Vader nagyúr is ott áll az ajtóban, akkor aztán nincs menekvés.


A hely másik érdekessége a maid, illetve comic cafes, ahol francia cselédnek vagy éppen manga karakternek öltözött lánykák szolgálják fel a kávédat. Az egyik emeleti erkélyről éppen heves integetéssel csábították befele a népet, amikor arra jártam. Igazán szívvel-lélekkel tették. Amikor észrevették, hogy a szememhez emelem a fotógépet, küldtek nekem - és rajtam keresztül most nektek is - egy-egy szívecskét.


A Nap még magasan járt, amikor az agyam jelezte, hogy több kütyüt már csak visszafordíthatatlan károsodások mellett tud megvizslatni, így megkegyelmeztem magamnak és átvonatoztam a két állomásnyira lévő Ueno parkba, hogy kiszellőztessem a fejemet.

A park két templomot, egy méretes tavat, állatkertet és múzeumokat is magában rejt.


A félig nádassal borított tó lakhelyet nyújt néhány állatnak is, amik már egészen hozzászoktak az emberek elkerülhetetlen közelségéhez, így biztosítva nekem tökéletes fotótémákat.


A legbátrabb egy nőstény vadkacsa volt, aki rezzenéstelen arccal kitotyogott a vízből a közönség közé, ment egy kört, majd felült a korlátra és szuggerálni kezdte a többi madárnak falatokat szóró bácsit.

A siker nem váratott magára sokáig, jutott neki is az ízletes csemegéből. Ennek örömére táncba kezdett a korláton, és úgy belefelejtkezett, hogy még egy darabka eleség is kihullott a csőréből.


A vízben eközben heves ereszd-el-a-hajam zajlott, ami néha kergetőzésbe torkollott a kacsapopuláció férfitagjai között.


A tó másik oldalán az emberek csónakokba és műanyag madarakba ülve élvezték a délután utolsó napsugarait.


Egy kisebb csapat sirály úgy döntött megpróbálja elkergeti a  műanyag betolakodókat. Kommandósaik minden fegyvert bevettettek, hogy jobb belátásra bírják a sárga szörnyet.

Majd miután belefáradtak a szélmalomharcba, úgy határoztak, hogy, ha már elüldözni nem tudják, akkor legalább kihasználják jelenlétét, és élvezik a sárgaság hátáról a kilátást.


A park egyik sarkában találkoztam az utazásom első japán hajléktalanjával is, akit azonnal követett a második.

Érdekes módon azóta egyre többet látok belőlük városszerte. Lehet, hogy mivel először azt gondoltam, itt nincsenek hajléktalanok, a tudatalattim ügyesen távol tartotta őket a tudatomtól, mígnem ebben a szituációban már nem tudott mit kezdeni az éles kontrasztokkal és átszakadt a mentális gát.

Mielőtt hazafele beugrottam volna az állomás melletti piacra nassolni való magvakat venni, elidőztem kicsit a parkban sétálókat szórakoztató zsonglőr műsorán.



Régen volt már házi feladat, ezért most felelevenítjük a hagyományt. Ellenben ma nem kanjikat kell fordítani, hanem kideríteni, hogy milyen növényt ábrázol a következő kép.

Annyit segítek, hogy vannak ehető rokonai. Megfejtéseket továbbra is a kommentek közé várom.

Éjszakai élet

Ha péntek, akkor halpiac. Tartja köztünk az újkeletű mondás, főleg azóta, hogy másodszor is nekiveselkedtünk a világ legnagyobb halárus helyének felderítéséhez. A feladat már csak azért sem volt egyszerű, mert a lényeges események, mint a tonhal aukció, hajnalban zajlanak, és napfelkelte után már csak a pakoló árusokkal találkozhat a későn kelő turista. Az első próbálkozásunkat feltehetően egy vírus tette tönkre, ami a csapat tetemes részét meghátrálásra késztette.

A második próbálkozás határozottan sikeresebben indult. A hat fős, nemzetközi színekben versenyző, de teljességgel európai csapat este fél tíz után találkozott Tokyo Roppongi negyedének egyik apró szórakozóhelyén. Itt az 1000 jenes beugró ellenében ingyen mért különböző etilalkohol származékok segítségével vettünk lendületet az este hátralevő részéhez. A terv az volt, hogy hajnalig mulatunk, majd még épp időben átruccanunk a halpiacra, hogy lássuk, amit látni kell.

Mivel tizenegy után elzárták az ingyen szeszcsapot, és az asztalon felhalmozott készletek sem tartottak ki, csak éjfélig, a társaság határozottan a távozás mellett döntött. A többségi szavazás nyertese egy tartózkodás mellett (tippelhettek ki volt az) egy zenés, táncos szórakozóhely lett.

Miután megérkeztünk, kerestem magamnak egy kényelmes fotelt, beváltottam a 3000 jenes belépőért cserébe kapott egyik italjegyet, és próbáltam nem elaludni. A csapat többi része elvonult a tánctérre ütemesen zsírt égetni. A hely zenei stílusa egyetlen pozitív dolgot tud felmutatni. Az alkalmazott hangerő mellett a zaj hatékonyan segített az ébren maradásban, továbbá erőteljesen blokkolt mindennemű magasabb kognitív agyi funkciót, így nem maradt más, mint italt szürcsölgetve megakadályozni a kiszáradást, és figyelni a japán fiatalok szórakozási szokásait.

Semmi olyat nem láttam, ami ne történhetne meg egy otthoni szórakozóhelyen. Pár lelkes fiatal még engem is rá akart venni, hogy hagyjam el a kényelmes ülőhelyem, de a legtöbbjüket pár kedves mondattal le lehetett beszélni a túlzott erőlködésről. Volt egy visszajáró lélek, egy japán leányzó képében, aki többször is megpróbált kapcsolatot teremteni velem, de szűkös angol szókincse és alkoholos befolyásoltsága mindannyiszor kudarcra ítélte a vállalkozást. Érdekes, hogy minden alkalommal elkísérte őt újdonsült dél európainak kinéző barátja is, akit látszólag nem zavart, hogy üdvöskéje nem vele próbál kapcsolatot teremteni.

Nem mondom, hogy hamar, de eljött a hajnali 4 óra is. Csapatunk precíz német tagjai négy óra öt perckor már kezdtek idegesen viselkedni, mert az ukrán különítmény a megbeszélt időpont ellenére még nem bukkant ki a már kissé fáradtan hömpölygő tömegből. A türelmük hamar tovább fogyott, és végül elindultak megkeresni a renitenseket. Itt elkezdődött egy fura színjáték. Hol északkeleti szomszédaink voltak meg, hol a németek, és felváltva indultak egymás megkeresésére, míg néhány iteráció után végre sikerült meggyőznöm őket, hogy ha lecsüccsennek és várnak egy kicsit, akkor mindenki magától elő fog kerülni.

Miután elhagytuk az éjjeli menedéket nem maradt más hátra, mint eljutni a halpiacra. Hatan nem fértünk egy taxiba, viszont egy térképünk volt csak, amivel el tudtuk magyarázni a taxisnak, hogy mi az úti célunk. Így improvizáltunk, és a második taxisnak azt adtuk értésére, hogy kövesse az első taxit bármi áron. Feltehetőleg az első autóban helyet foglalók elfelejtették ezt az apró tényt közölni az ő sofőrjükkel. Ráadásul kifogtak egy sportosabban vezető taxist, így kezdetét vette életem első autós üldözése a japán éjszakában.

Körülbelül 20 percig kergettük őket, többször fittyet hányva a helyi kresz szabályaira, beleértve a piros lámpán gyorsítva áthaladást, és autós társaink veszélyeztetését egy-egy hirtelen elkövetett sávváltással. Ugyan párszor közel kerültünk ahhoz, hogy elveszítsük őket, de a sofőrünk hősiesen küzdött, mi pedig hátulról kitartóan buzdítottuk. Gondolom érezte ő is, ha szem elől téveszti üldözötteinket, akkor egy nagyon bonyolult beszélgetést kell levezényelnie a kissé már lerobbant állapotban lévő három idegennel, akik közül kettőnek rövid orosz párbeszédei nem hangozhattak túl megnyugtatóan. Végül az első taxi lehúzódott, kifizettük a nem csekély 2500 jenes fuvardíjat, és kiszálltunk a hűvös tokyoi éjszakába.

A halszagot követve eljutottunk a területet lezáró kapuig, ahol egy kis bódéban portásbácsi szunyókált. Miután az erőteljes kopogtatásra magához tért, azzal sokkolt minket, hogy itt mi nem fogunk halazni, a piac ma nem nyit ki. Kicsit erősködtünk, hogy de hát mi több független helyi és hivatalos forrásból is azt az információt kaptuk, hogy ma kinyit a piac. A vitához már nem volt elég angoltudása, meg hát sok értelme nem is lett volna meggyőzni, hogy nekünk van igazunk, attól még nem lesznek halárusok odabenn, így csalódottan továbbálltunk. Hogy mentsük, ami még menthető elhatároztuk, halat fogunk reggelizni, mégpedig itt és most.

Szerencsére nem kellett sokat gyalogolnunk egy már nyitva lévő sushizóig. Kaptunk egy bögre forró zöldteát és megtekinthettük, ahogy a séf a pult másik oldalán elkészíti a rendelésünket. Mire belakmároztunk a nagyszerű csemegéből a hely is megtelt a hozzánk hasonlóan járt turistákkal. Ha nem lett volna ez a nagyszerű reggeli, akkor bizonyára keserű szájízzel térek haza, így viszont a wasabi kellemesen bizsergető ízével a számban indultam el, hogy hazautazzak a vonaton kedvesen hortyogó japán munkásemberek társaságában.

Sárkányokkal majdnem táncoló

Délután azzal a tudattal indultam el, hogy látni fogok táncoló kínai sárkányokat. Ez nem holmi légből kapott gondolat volt, hanem tudományos kutatáson alapuló ténymegállapítás. Olvastam ugyanis a postaládámba dobott helyi színes angol nyelvű magazinban, hogy biza ez a hétvége a kínai újév ünneplésének a vége, és ennek örömére lesz sárkány, tánc és a kettő tetszőleges permutációja. A pontos időpont és a helyszín is meg volt adva a lapban, így teljes bizalmi állapotban indultam neki ebéd után.

A program szerint kettőtől fél négyig tartott volna az ünneplés. Én kettő előtt 10 perccel érkeztem, így nem okozott nagy meglepetést, hogy a sárkány még nem érkezett meg a parkba. Emberek jöttek-mentek, nem volt tömeg, de kihaltnak sem nevezném a teret. Körbesétáltam, hogy hátha látok valami készülődést egy eldugott sarokban, de semmi nem utalt arra, hogy hamarosan felbukkan az ünneplő tömeg. Hogy múlassam az időt, figyeltem a sirályok örömtáncát a víz felett.









Közöttük is akadnak békés egyedek, akik csendben ringatóznak, a légynek sem ártanak és akiket a helyi vagány csávók fejbehúzásra kényszerítenek egy-egy szűkebb vízre érkezéskor.


A hajóláncon különösen nagy volt ma a forgalom. Voltak pillanatok amikor az érkezőnek arra kellett eszmélnie, hogy a fél perce kinézett helyét már el is foglalta egy szemfülesebb egyed.

Ilyenkor nem volt ritka a megvető pillantásváltás, és akár egy-egy élesebb hang is elhagyta az érkező, de helyet nem találó csőrét. Persze az értelmesebbje itt is tudja, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni és kívül amúgy is tágasabb.


A helyi vezetőség terepszemlét tartott a pórnép között, körberepülték a területet, amíg a nagykutya testőrének társaságában a zászlórúd tetejéről figyelte az eseményeket.




Álljon itt két kép annak bizonyítékaként, hogy a sirályoknak igenis van humora.

Figyeljétek a jobb alsó sarokban a kedves fotobomberünket, aki puszta jelenlétével és testtartásával képes romba dönteni egy jól megtervezett fotót.

Itt pedig úgy tűnik megzavarhattam egy kényes eseményt, legalábbis a "Nah húzzál a kameráddal valami melegebb éghajlatra!" arckifejezésből ezt szűrtem le.


Ekkor már három óra múlt és még semmi jelét nem láttam annak, hogy rövidesen elkezdődik amiért jöttem, így elkönyveltem magamban, hogy az információforrásom tévedett és megfogadtam az utolsó madár tanácsát, elindultam hazafelé.

Hogy legyen valami értelme is a kirándulásnak a szokásostól eltérő hazautat választottam. Eme döntésem folyamán bukkantam erre a meglehetősen régen beszivárgott nyugati kultúradarabra.

Amellett, hogy eljárt felette az idő, nem csak hogy nem jár jól, még érintésvédelmi aggályokat is felvet a kötés az óra jobb oldalán.

Nem ez volt az egyetlen öreg dolog, amivel jártamban-keltemben találkoztam. Az alábbi házikó úgy néz ki, mint egy borostás öregember.

A koráról sokat elmond, hogy már a borostyán is kihalt róla, ami fénykorában a falakat borította.

Az utam egy kikötőn vezetett keresztül, így fotóztam nektek két hajót is.




Pár perc séta után hangos tömegre lettem figyelmes. Az emberek egy szabadtéri műjégpályán kerengtek zsibongva.

A bácsi a kép előterében biztosan a helyi hippi hagyományőrző klub jeles tagja.

A vörös téglaépületek régen kikötői raktárként szolgáltak, ma plázaként éledtek újjá, hogy a fogyasztó nép igényeit elégítsék ki.


Utolsó állomásként elidőztem még egy kicsit a Hikawa Maru testvérhajója a Nippon Maru örök nyughelye mellett a Yokohamai kikötőben. Ez a vitorlás oktatóhajóként szolgált 54 évig, azóta a Japán kikötőmúzeum kiállítási darabja. Amilyen szerencsés vagyok minden reggel eme nagyszerű látvány mellett vezet el az utam.


Ha már fotógéppel jártam erre megörökítettem a mozgójárdát is, ami szintén minden hétköznap társam a munkába menet és jövet.